Felgyorsultak az események.
A hatalom totális kiterjesztésének lépései egyre sűrűbben követik egymást. A kormányzat bevándorlás ellenes gyűlöletpropagandája után csak egy hét telt el, és megsemmisítették az ellenzék egyik legjelentősebb napilapját, ráadásul elérhetetlenné téve az online változat összes korábbi cikkét is. Noha már hónapok óta hallani lehetett arról, hogy a Népszabadságot át akarják játszani egy Orbán-közeli tulajdonosnak, de ahhoz képest, hogy ez milyen égbekiáltó brutalitással játszódott le, csak a tehetetlenség vált nyilvánvalóvá.
A kis létszámú, hatástalan tüntetések és a méltatlankodó megnyilatkozások még világosabbá teszik, hogy teljes a kiszolgáltatottság. Minden Orbán ellenes erő eszköztelen.
A magyar demokraták mintha még mindig reménykednének. A népszavazás után is megpróbálták magukat megtéveszteni. Belekapaszkodtak annak jogi érvénytelenségébe, amivel csak azt árulták el, hogy
mennyire foglyai a vágyaiknak. Miközben a vezér senkitől és semmitől nem akadályoztatva a vereségből de facto győzelmet kovácsolt, és annyiszor módosítja például az alkotmányt, ahányszor ő akarja
A lényeg, hogy nem létezik olyan erő, amelyre támaszkodva bármi megakadályozható. Még kevésbé, hogy a rendszer megváltoztatható. Ez az erőtlenség mutatja a jövőt. Helyette ott van az önáltatás a 2018-as választásokkal. Ha ezek a választások a vezér uralmára előnytelen eredménnyel járnának, ugyan ki és mi akadályozza meg, hogy akkor majd megerőszakolja a választások eredményét is, ahogy ezt tette a népszavazással? Az ellenzék majd akkor is megelégszik azzal, hogy „azért“ a választások érvénytelenek voltak?
Úgy tűnik, mintha a demokraták egy jelentős része nem lenne hajlandó tanulni mindabból, ami történik. Mint akik még mindig reménykednek. Nem néztek szembe a népszavazás eredményével. Belekapaszkodtak annak jogi érvénytelenségébe, amivel csak azt árulták el, hogy mennyire foglyai a vágyaiknak. Holott a majdnem 50 százalékos részvétel, és az orbáni menekültpolitika melletti szavazati arány a más államokban lezajló népszavazásokhoz képest rendkívül nagy sikere a rendszernek.
Nem néznek szembe azzal, hogy – noha számos jele volt annak, hogy valami készül a Népszabadság ellen –, sehol nem volt még csak nyoma sem annak, hogy erre bárki felkészült volna bármivel. Az újságot cserbenhagyták saját lehetséges olvasói, akik nem fizettek rá elő, pedig pontosan tudták, hogy mennyire ki kellene állni az ellenzéki sajtó mellett ilyen formában is. De cserbenhagyta még az a vállalkozói réteg is, amely részben a pártállami vagyon átmentésének, részben a baloldali-liberális kormányzásnak a haszonélvezője, vagy legalábbis a híve volt. Pedig – a vagyon is kötelez. Még a magát baloldalinak tekintő párt is úgy mondott le a lapról, hogy ennek minden lépése takarásban történt, és senkinek eszébe nem jutott, hogy a nyilvánossághoz fordulva időben félreverje a harangokat. Legalább az utóbbira azért csak akadt volna anyagi fedezet. Avagy nem kellene legalább küzdőképesnek látszani?
De nem néznek szembe saját csődjükkel a menekültkérdésben sem. Az EU meghatározó demokráciáiban fokozatosan megváltozik a menekültpolitika. A hangsúly lassan áttevődik arra, hogy nem engedhető meg befogadás elvárások teljesítése és a határok védelme nélkül. A magyar ellenzék egy jelentős, hangadó része érdemben még a jelét se adja annak, hogy felfogná, miről is van szó. Politikai üzeneteikben a hangsúlyt arra kellett volna helyezniük, hogy a feltételek és a befogadás egymással egyenrangú kérdések. Nem a kevés kifejezetten politikai menekültről van szó. A bevándorlóknak kötelezettségeket is kell vállalniuk, kezdve attól, hogy nem követelhetnek például semmiféle érvényességet az iszlám vallási jognak, a Sariának, addig, hogy határidőn belül kell nyelvet és szakmát tanulniuk. És aki ennek nem tesz eleget, az visszakerül a menekülttáborba, és ott is marad, ameddig hazájába nem térhet vissza.
Lényegtelen, hogy Magyarországon a feltételek tényleges alkalmazásának nincs jelentősége, mert ide menekült nem is akar jönni. Jelentősége azért van mégis, mert az orbáni demagógiának kiszolgáltatott választók megnyerésében jelentett volna és jelentene továbbra is többet. Az aggódókra teljesen hatástalan kizárólag a befogadás humanista kötelességét hangoztatni.
Ennek az egyoldalú politikai kommunikációnak meg is lett a kontraproduktív következménye. A jelek arra utalnak, hogy a migránsok ellen, mintegy az „Orbánnak ebben igaza van“ jegyében ezen a kvótanépszavazáson sok egyébként ellenzéki is Orbán szája íze szerint szavazott. Itt bosszulta meg magát, hogy az ellenzék (egyelőre) nem képes a harmadik világból érkező nagy tömegű, rövid idő alatt megnövekedett bevándorlás kérdésére olyan választ adni, mely sok, demokratikus beállítottságú polgártársunk számára megfelelő fogódzó lehetne. Ki vannak szolgáltatva aggodalmaiknak, mert érdemben semmi sem hangzik el arról, hogy mi mindent kell és lehet tenni a bevándorlók sikeres integrációja érdekében.
Az Európai Unió csúcspolitikusai közül jelenleg Orbán az egyetlen, aki a migrációs kérdésből nyereséget tud magának kicsiholni. A vezér tervei nem csak belpolitikai természetűek. Az aljas manipuláció, vagy az erőszak segítségével megnövelt legitimációját az Unió összetartása elleni harc fokozására is fölhasználja, mint aki törpeként akar afféle anti-Merkel lenni, és nagypályás hazárdjátékba kezdett. Lehet, hogy nem lesz ezzel sikere, de hogy közelebb hozza vele a kétsebességes Európát, az valószínű.
Az EU politikusainak jelentős része se hajlandó még szembenézni azzal, ami Magyarországon lejátszódott. Az igazi iszony az lesz – aminek vannak jelei –, ha ráadásul még meg is próbálják „megérteni“ a magyar vezért – a Neville Chamberlain-féle 1938-as „békementés” és a liberális mindent megértés szellemében.
Az orbáni rendszer politikailag exportképes. Van rá kereslet más államokban is. Az olyan nyilatkozatok, mint egy évvel ezelőtt McCain republikánus szenátoré („neofasiszta diktátor“) és nemrég Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszteré Magyarország kizárásáról az EU-ból egyelőre ritkák, akár a fehér holló. Csupán a lassan kialakuló rossz külföldi közérzet jelei az orbáni rendszer miatt.
Ma Magyarországon nem a baloldal küzd a jobboldallal, netán a liberálisok a konzervatívokkal. E négy irányzat mindegyike legitim része a demokratikus közéletnek. Ma a demokraták állnak szembe a demokrácia ellenségeivel. Az orbáni rendszer ugyanis se nem jobboldali, se nem konzervatív, hanem szélsőjobboldali.
A magyar demokraták nagy része számára a valóság ma még láthatatlan. Minden idegszálukkal tiltakoznak az ellen, amit látnak. Holott az orruk előtt –tanulva a nyílt fasizmus és nyilasság 1945-ös vereségéből – a demokrácia álarcában a fasizmus rejtőzködő, alakváltozott formája valósult meg.
E politikai mutáció olyan, akárcsak az spanyolnátha az első világháború után. Akkor az influenza jelent meg addig nem tapasztalt formában, amellyel szemben hiányzott az immunitás, és ezért sok áldozatot szedett. Ma azzal kábítja magát a demokraták többsége, hogy nem tiltják be nyíltan az ellenzéket, nincs Dunába lövés, nem a zsidókat rekesztik ki. Persze: sorban mindenkit kirekesztenek, aki nem a mieinkhez tartozik. Minden önkény rejtett formában valósul meg. A párt tagjai és haszonélvezői nem nyíltan hirdetik a vezér mindenhatóságát (ahogy ez az egykori, „klasszikus” változatokban volt szokás), hanem vagy a demokrácia mély megvetése következtében, vagy gyáva haszonlesésből engedelmeskednek neki.
A rendszer ma sokat emlegetett maffia jellege csak a látszat. Az orbáni politikai osztály hitványságát jellemzi, hogy a magyar történelem hagyományai közül csak a legvacakabbat, a tömeges megvesztegethetőséget és megfélemlítést tudta felhasználni hatalmának szociológiai és gazdasági bebetonozására. Mindaddig, amíg a rendszer igazi mivoltát a demokraták nem ismerik fel, és nem e felismerés alapján szervezik meg a politikájukat akár az utcán is, addig a hatalmon levők korlátokat semmibe vevő, egyre magabiztosabb uralmát semmi se fogja fenyegetni. Addig csak a tehetetlenség elviselése marad, amiért azt lehet tenni az országgal, amit csak ennek a rendszernek az urai akarnak.
Ungváry Rudolf
