Kedd este fél kilenc körül néztem a HÍR TV Civil Kaszinó című műsorát. Arra kaptam fel a fejem, hogy az addig is igen magabiztos Bakos Zoltán fotós azt hangsúlyozta, hogy ő egy keresztény ember! Gondoltam: rendbe van, de mi közöm nekem ehhez? Amikor azonban az így kezdett gondolatot azzal fejezte be, hogy az Európai Unió határain „tűzparancsot kéne adni a katonáknak; magamba roskadtam! Ez az ember nem tudja, hogy mit beszél! (A műsorvezető és Balázs Zoltán egyetemi tanár ocsúdott hamar és próbálták megfékezni, az elszabadult hajóágyút. Mikor nem ment, magatartását fasisztának bélyegezték.)

Nem azon döbbentem meg, hogy egy keresztény, hogy lehet ilyen gyűlölettel átitatott, mert tudom, hogy mindenhol megtalálhatók szélsőséges elemek. Olyanok, akik vagy nem ismerik, vagy nem értik az illető vallás, eszme alapjait, és tudatlanságukat határozottsággal, meg nem másítható igazságtudattal próbálják helyettesíteni. Ezek az emberek sokkal több kárt okoznak annak a közösségnek, amelyikre hivatkoznak, mint az ellenségeik.
Ferenc pápa, Beer Miklós püspök, és Várszegi Asztrik főapát (sok más kereszténnyel együtt) az én szememben az autentikus keresztény, és nem Bakos Zoltán fotós! Még akkor is, ha magamat nem tartom hithű kereszténynek, csak egy jóakaratú embernek.

Visszatérve az iménti kérdésemhez: vajon tudja-e Bakos Zoltán fotós, hogy mit beszél?
Remélem, hogy nem! Korosztályom férfi tagjai közül igen sokan tudják, emlékeznek rá, hogy mit is jelent a tűzparancs!

A határőrök, őrszolgálatot teljesítő katonák emlékeznek rá, hogy rájuk a szolgálatuk alatt vonatkozott a tűzparancs! Ezt csak kimondani könnyű, a felelőségét elviselni rettenetes! Magam sorállományú szakaszparancsnok voltam 1973-ban a budapesti Petőfi Laktanyában. Március 15-én az ügyeletes alegységet az én szakaszom adta. Már előre rettegtem.

Azon a napon volt a demokratikus ellenzék, az egyetemi ifjúság és a balhét kereső felelőtlen fiatalok nagy, rendszer ellenes megmozdulása. A hatalom nem volt biztos abban, hogy a rendőrség meg tudja fékezni a Lánchídon a tüntetőket. Ezért beriadóztatták a helyőrségi ügyeletes alegységet. Magam sorkatonaként az ÜGYAL egyik katonája voltam, a parancsnok egy ismeretlen hivatásos őrmester!

Az ÜGYAL beriadóztatása mindennapos dolog volt a Petőfi Laktanyában. Viszont Március 15-én nem babra ment a játék! Az ügyeletes tiszt nem nézte a stoppert,- mint máskor - hogy a kétperces normaidőt tartjuk-e, és nem ordított velünk, mint a fába szorult féreg. „Így faim, meg úgy fiaim” kedvessége elég volt nekünk ahhoz, hogy lássuk, szokatlan esemény előtt állunk. A „zabszempróba” negatívvá vált még a legnagyobb pofájú Fonyódi Ervinnél is! Amikor a Csepel teherautó is kigurult a laktanya kapujába, benne az általunk nem ismert antantszíjas; tányérsapkás őrmesterrel, akinek az oldalán pisztoly virított egyre idegesebbek lettünk. A „Gépjárműre” parancsszó után kiosztottak fehér textilzacskókban mindegyikünknek 150 db éles lőszert, egy javadalom kézigránátot meg a golyószórónkba egy rakasznyit. A golyószórót a vezetői fülke tetejére kellet tenni, és be is kellett fűzni a hevedert. Ekkor már, mindenki magába fordult. Tudtuk, ha kivisznek, (és a jelek azt mutatták, hogy kivisznek) lövetnének is! Azt is tudtuk, hogy mi nem a hivatásosok, hanem az utca gyerekei vagyunk.
Mi nem lőhetünk közéjük!!!

Ha, nem lövünk, az őrmester fog hátulról végezni velünk, ha lövünk egy életre végünk lesz! Engem, - a velük együtt csizmát rántott parancsnokukat kérdezgettek egyre idegesebben - mit tegyünk?

Nem lövünk! Emberre nem lövünk, bármit is mond ez a barom (őrmester)!  Tudtuk, hogy hadbíróság, de minimum futi, (büntető zászlóalj) ha túléljük! Tűzparancsot nem végrehajtani öngyilkosság, végrehajtani gyilkosság! Nincs jó megoldás! A merev tekintetű katonák,a sápadt arcú fiatalemberek szeme előtt lepergett rövid életük. Megadva magunkat a sorsnak kékké vált kézzel szorítottuk az AKM gépkarabély csövét, remegő lábaink között. Mindannyiunknak Várnai Zseni költeménye zúgott a fülünkben. „…Ha ráuszítanak önön véredre, / Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!/ Szülőre, feleségre, szeretőre, barátra, testvérre gondoltunk mindannyian.

Bakos Zoltán pedig gondoljon azokra a lányokra és fiúkra, akiket a nagyotmondó kényelmes fotelje megvilágított kényelméből arra kényszerítene, hogy hasonló érzéseket éljenek át, amikor gyerekek, asszonyok, betegek ifjak csodálkozó szeme jelenik meg a csapott célgömb alsó széle közepén!

Forrás: Horváth Gyula Facebook oldala