Aztán azon gondolkoztam, hogy eléggé abszurd, amit mond, hogy jövök én ahhoz, hogy egy rádióban ilyesmiről beszéljek, de aztán rájöttem, hogy igaza van: tulajdonképpen az egész évben másról se beszélünk, mint a félelmeinkről meg néha a szeretetünkről, de szinte soha arról, hogy konkrétan, pontosan mit köszönhetünk azoknak, akikkel élünk.

 

Például nekem állandó lelkismeret-furdalásom van, hogy már megint nem hívtam föl a nénikémet, pedig nagyon szeretek vele beszélgetni. Állandóan furdal valami, hogy nem mondom meg a gyerekeimnek, hogy mennyire büszke vagyok rájuk, hogy mekkora szerencsém van: mind csodálatos emberek, és nehogy azt higgyék, hogy amikor úgy néz ki, hogy rám dől a munka és a világ, nem gondolok rájuk. És nehogy azt higgyék, hogy amikor dühös vagyok rájuk, mert például valamiért úgy döntöttek, hogy összevesznek, akkor külön-külön nem szeretem őket - habár az is lehet, hogy együtt jobban szeretném. Ezt még végig kell gondolnom.

 

És akkor még sorolhatnám a testvéreimet, az unokáimat. Ha gondolnék rá, minden nap hálát adhatnék azért, mert jó emberek, csodás emberek.

És igen az ember a feleségével is úgy van, hogy persze, nem mondja ki minden nap, hogy szereti, mert azt hiszi, hogy minek. De ha arra gondol, milyen lenne nélküle, bizony valami üresség van ott. Szomorúság. Nem csak a szerelem hiánya, hanem a szeretet apró jeleinek hiánya miatt.

 

Tényleg: ha egy hétig nincs velem, szemmel is láthatóan kezd elkoszolódni minden. Pedig én egy takarítós típus vagyok. Csak ugye férfi. Felületes. Mindig fölöslegesnek találtam a vasalást, mert jó az úgy is, mégis tudom, hogy mennyivel jobb valami vasalt dologban lenni, mert olyan, mintha tisztább lennék. Pedig nem, de mégis. És tudom, látom, hogy hány órát vesz el az életéből, hogy ott áll a deszka előtt és laposítja a rongyaimat. És akkor is vasal, akár éjszaka is, ha előtte reggel nyolctól este hétig tanított. Mert ilyen.

Ja, és a legfontosabb: képzeljenek el egy olyan nőt, aki uzsonnát pakol. Na, ebben minden benne van. És csakugyan, amikor megeszem, mindig rá gondolok. Hogy ez jó. Hogy akkor is gondoskodik rólam, mikor nem vagyok vele.

Ilyen apró dolgok miatt érdemes élni. Gondolom én.

 

Egész életemben megpróbáltam rendes ember lenni. Visszaadni valamit azoknak, akik törődtek velem. De soha nem sikerült igazán. Sose mondtam meg elégszer és időben, hogy szeretem őket. Nem mintha röstellném az ilyen szavakat, talán csak úgy neveltek, hogy nem kell annyit beszélni.

 

Mostanában a kicsi fiamat arra tanítom, hogy mindig hajtsa le a vécé fedelét, soha nem nyomja meg a fogkrémes tubust a közepén, és ne egyen állva. Nem nagyon érti, én meg csak próbálom neki elmagyarázni, hogy megéri. Nem azért, mert ezek azok a dolgok, amik miatt egész életében üldözik majd a nők, hanem azért, mert ha már ilyenek, meg kell adni nekik azt a tiszteletet, hogy nem idegesítjük őket. Jó, találnak helyette mást, de mégis: talán megérzik, hogy ha természetes hajlamaink ellenére szinte kulturáltan viselkedünk, akkor az azt jelenti, hogy szeretjük őket.

Jó, jó, de azért néha mondani is kell. Próbálják meg. Kezdetnek jó alkalom a karácsony. Olyan világ lesz mostanában, amikor megint meg kell tanulni összebújni. Az nem valami férfias dolog, de sokat segít a túlélésben.