CSEPELIEK ÚJSÁGA

Hírek, tudósítások, tények, vélemények

A művész, akinek védett hely volt a Csepel Művek

2012. augusztus 02. 00:04 - csú

Vattay Elemér.jpgÉletének 82. évében kedden elhunyt Vattay Elemér fotográfus, műgyűjtő - közölte a család.
A fotós 1931. március 26-án született Szolnokon. A 40-es évek végén Sevcsik Jenőtől tanult fényképezni a Szépmíves Líceumban. 1951-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára járt, de mivel nem írta alá a Mindszenty bíborost elítélő körlevelet, az első félév végén kitették a főiskoláról. A Közúti Hídfenntartó Vállalatnál kapott segédmunkát, így a Szabadsághíd elemeit hegesztette, de a művezető ettől eltanácsolta. Így került a Csepel Vas- és Fémművekhez mint műszaki fényképész, minőségi ellenőr és így a saját munkáit is elő tudta hívni - emlékezett vissza lánya, Vatai Kinga - írja az MTI. A továbbiakban Götz Eszter nekrológjával idézzük fel Vattay Elemér alakját, életét.

Vattay Elemér nem volt művész a szó praktikus értelmében. Élete legnagyobb részében műszaki fényképészként dolgozott. De baráti köre olyanokból állt, mint Pilinszky János, Kondor Béla, Ferenczi Béni vagy Ruttkai Éva. Most, hogy nyolcvanegy éves korában elhunyt, már csak a róluk készített felvételei maradnak ránk.

Az eredetileg filmrendezőnek készült, de az ötvenes évek diktátumaival szembeforduló fiatalember segédmunkásként a Csepel Művekben kötött ki. Sok értelmiségi kortársával szemben azonban Vattay ott is maradt – számára védett helynek bizonyult a műszaki fényképészet laborja. Ott megtanulhatott mindent, amit a fotózásról tudnia kellett, ott senkinek nem tűnt fel a vallási elkötelezettségét őrző egykori ciszterci diák. Talán a munkahelyi környezete nem is tudott arról, kikkel barátkozik – igaz, a szóban forgó barátokat, Kondor Bélát, Bálint Endrét, Kassákot vagy Ferenczy Bénit az ötvenes évek a művészet perifériájára szorították. Vattay köztük élt, őket fotózta, a velük való beszélgetésekről készített magnófelvételeket. Kondor Béla így nevezte: a hites fotográfus. Képeiért cserébe képeket kapott, így lett műgyűjtő. Sohasem vásárolt, minden darab személyes ajándék, csakúgy, mint Pilinszky egyik neki írt verse, vagy azok a hanganyagok, amelyeken a költő-barátok saját verseiket olvassák fel Vattaynak.

Sok fotója ismerős lehet: Bálint Endrét kötött sísapkában örökítette meg, Lukács Györgyről és a feleségéről a házaspár fürdőszobájában csinált felvételt, Latinovits utolsó fotóját is ő készítette. Vattay mégsem volt jelen a művészeti életben: összesen négy kiállítása közül kettőt a barátai hoztak össze, 2002-ben a Dorottya Galéria kiállítása – az akkor elkészült Vattay-portréfilm kapcsán – a gyűjteményét mutatta be, néhány évvel később a Képzőművészeti Egyetem Ferenczy Bénire emlékezve állította ki a fotóit. Őt azonban ez cseppet sem zavarta, ha megkeresték, boldogan beszélt azokról az emlékeiről, amelyek éltették. Arról, hogy Pilinszky gyakran hajnalban telefonált rá, hogy felolvassa neki az éppen elkészült verseit, és hogy Ferenczy, amikor a betegsége miatt már képtelen volt artikulálni, hogyan csodálkozott rá azzal az öt szóval, amit még ki tudott mondani, a kerti madarak énekére.
Különös ember lehetett, különleges érzékkel a szépség iránt. Egyike azoknak, akik az ötvenes-hatvanas években is képesek voltak érintetlenül megtartani igazság és szépség azonosságába vetett hitét, aminek fénye úgy töltötte ki egész hosszú életét, hogy a hivatalos művészeti életen mindvégig tudatosan kívül maradt.
Szerző:
Götz Eszter
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr644691442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása