Véleményem szerint Németh Szilárdot, Csepel polgármesterét, fővárosi és országgyűlési képviselőt, ezen szükségletek nagy részének kiemelten magas szintű megléte sem tette boldog emberré. Hiába tudja fiziológiai szükségleteit a havonta 47.000 forintot keresőknél 32-szer jobban kielégíteni, szerény kereseténél „többet keresett az előző polgármester” –  mondja, amikor csak mikrofonhoz jut. Parlamenti mentelmi joga, hatalmi pozíciója sem sok biztonságérzetének erősödéséhez. A falkaforradalmárok közösségégének tagtársai nem elégítik ki vágyait, sőt, még őket is folyton győzködnie kell.  Az ellenzék egyes tagjai pedig, leginkább a szocik /akiket ugyan állandóan lekommunistázhat/, meg egyvégtében bírálgatják, lejáratják, ahelyett, hogy megbecsülnék. Ezzel szemben nem tesz mást, csak értük és másokért dolgozik. Éjjel-nappal. Fáradhatatlanul. Csepelért. Csepel jövőjéért. Egyik munkahelyéről a másikra szalad. Azaz, viszi, a testülettől kapott, teljesen ingyen, személyes célokra is korlátlanul használható Skoda.  Közben híveinek száma egyre csökken és megbecsülés helyett azt hallja, hogy már sokan átkozzák azt a percet, amikor rá szavaztak. Akkor mivel tudjon kitűnni, kibontakozni, mivel tudja önmagát megvalósítani, ha minden kis örömét ellehetetlenítik, tönkre teszik?

Ezért fejlődött ki benne, vélem, hatodikként egy újfajta, napjainkban terjedő emberi szükséglet, a „politikusz maszlagusz” igénye. Sokáig tartott, amíg eljutott erre a csúcsra. Már iskolaigazgatóként érezte ennek hiányát, de később, ellenzéki képviselőként érzett rá igazán az ízére. Egyre többször öntötte „nyakon” politikai maszlagjaival hozzászólásait. Meg az embereket. A polgármesterségért folytatott hosszú küzdelmében pedig egyre bátrabban maszlagolt, sokszor jutva el ezáltal emberi boldogságának magasabb fokára. A mindennapi kielégülés lehetőségét azonban a polgármesteri pozíció elnyerése adta meg számára. Most bármikor hintheti politikai maszlagjait. Képviselő testületi üléseken, ahol frakciótársai nem mernek ellene szólni. Inkább meg sem szólalnak. Rendezvényeken, dolgozói, beosztotti értekezleteken, lakossági fórumokon, közmeghallgatásokon. Vagy a hatalma alá gyűrt helyi, illetve a készségesen rendelkezésére álló, szintén falkaforradalmi országos médiában, ahol közpénzből, alázatosan biztosítják számára a politikai maszlagolás lehetőségét. Még csak vissza sem kérdeznek, nehogy elrontsák örömét. Tudják róla ugyanis, hogy ilyenkor szinte felhorkan: „csak nem gondolják…”   

Legutóbb, a szeptember 2-i kerületi tanévnyitó adott számára nagyszerű alkalmat politikai maszlagjai sokadszori ismétlésére. Előadhatta, hogy „a korábbi kerületi vezetők kaotikus gazdasági, pénzügyi és morális” örökségével kellett szembesülnie. Szólhatott arról – micsoda öröm –, hogy „megtették a megfelelő lépéseket”, hogy ezek a galád szocik „bírósági szakaszba” kerüljenek, továbbá, hogy megszüntették „az előző 16 év pazarló gazdálkodását”. Már csak „a közoktatás állami átszervezése” okoz némi gondot.  Szinte látom lelki szemeimmel önbizalma erősödését, valósággal kitörő, határtalan örömét, hogy ezeket a politikai maszlagokat ismét elsüthette. Ez lehetett számára a katartikus élmény. A visszafelé mutogatás, az elődök eredményeinek állandó lebecsülése, személyük lejáratása, a csepeli emberek munkájának semmibevétele. S nem akárhol. A kerületi tanévnyitón. Egy általános iskolában. Óvodából érkezett elsősök, szüleik és leendő tanáraik előtt. Ott, ahol nem szokás politizálni, ott, ahol nem szoktak visszaszólni sem. Nem számít! Mármint neki! Mert Ő ezzel lett, aznap újra, valóban kiteljesedett ember. Igaz, hogy ehhez ki kellett magában fejlesztenie a „politikai maszlagusz” igényét. De végre megtalálta önmagát. Az igényből mindennapi szükséglet lett. Ópium. Hosszú folyamat volt, viszont nem eshetett nehezére. Hajlama lehetett rá. Legalább boldog ember!?

Azért tettem kérdőjelet a mondat végére, mert nem hiszek a „politikusz maszlagusz”-ban. Tudom, ez senkit nem izgat. Mahatma Gandhi-val értek egyet: „Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk mások szolgálatában”.

V O X