Horváth Gyula írja blogbejegyzésében:"A vezetés immár bevett gyakorlatának tekinthető, hogy olyanok jutalmazását is beiktatják, akiknek semmi köze nem volt - és nincs ma sem - a kerületünkhöz. Az idei október 23-i ünnepség és kitüntetésdömping is erről szólt. A kitüntetettek közül jó néhányan, semmilyen kötődéssel nem rendelkeznek az itt élőkhöz, érdemeik mondvacsináltak, és "GPS segítsége nélkül sosem találták volna meg" a Királyerdei Művelődési Házat. Az a látszat keletkezett, hogy a kitűnő csepeli emberek kitüntetése, - megalázó módon - kizárólag azt a célt szolgálta, hogy legitimálja az arra érdemtelen, de a mostani ideológiát kiszolgáló haszonélvezők szárnyalását...Az ünnepségen Kovács Sándoron kívül egyetlen csepeli ötvenhatost sem láttam. Nem voltak ott a mártírok leszármazottai, a munkástanácsok emberei, és nem volt ott Csepel lakossága sem. Megint "sikerült" egy belterjes ünnepséget szervezni akkor, amikor népünknek ebben a zűrzavaros világban a megértésre, az egymás értékeinek felkarolására lenne leginkább szüksége. Az ősök, az ünnep kapcsán alkalmat teremtettek erre, de kerületünk mai vezetői nem értették meg a kor szavát, saját erejük fitogtatására, nem létező tekintélyük erősítésére használták az eseményt. - Csepel korábbi alpolgármesterének fentiekben idézett írását teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük:
Ötvenhat a huszonegyben
A hétvégén befejeződtek Csepelen is az 1956-os forradalom ünnepségei. Igyekeztem figyelemmel kísérni az eseményeket és néhány igen érdekes dolgot véltem felfedezni.
Hagyomány nálunk, hogy március 15-én a Csepel Díszpolgára kitüntetést, október 23-án pedig a Csepelért kitüntető címeket adják át.
Mindkét esetben az tapasztalható, hogy olyan személyek kitűntetése történik meg többségében, akik az objektív mérlegelés alapján is a széles kerületi közvélemény egyetértésével találkoznak. Fontosnak tartom kihangsúlyozni azt, hogy többségében, mert ezek mellett a vezetés immár bevett gyakorlatának tekinthető, hogy olyanok jutalmazását is beiktatják, akiknek semmi köze nem volt - és nincs ma sem - a kerületünkhöz.
Az idei október 23-i ünnepség és kitüntetésdömping is erről szólt. A kitüntetettek közül jó néhányan, semmilyen kötődéssel nem rendelkeznek az itt élőkhöz, érdemeik mondvacsináltak, és "GPS segítsége nélkül sosem találták volna meg" a Királyerdei Művelődési Házat. Az a látszat keletkezett, hogy a kitűnő csepeli emberek kitüntetése, - megalázó módon - kizárólag azt a célt szolgálta, hogy legitimálja az arra érdemtelen, de a mostani ideológiát kiszolgáló haszonélvezők szárnyalását.
Szólhatott volna másról is.
Az ünnepség meghívott díszvendége Fónagy János államtitkár. Fónagy János fővárosi képviselőtársam volt éveken keresztül. Többször részt vett a csepeli zsidóság megemlékezésein a Nefelejcs utcai temetőben. Ezen kapcsolatokból következően tudom, hogy egy megfontolt, körültekintő konzervatív ember. Ez a fajta mérsékelt jobboldali demokrata lehet az, akinek nagyon nincs ínyére az a politika, ami a hazai közéletet jellemzi. Arra vártam, hogy ezt a véleményt az ünnepi beszédből is kiérezhetőnek találom. Legnagyobb sajnálatomra, ilyen jellegű tartalmi elemet nem tudtam felfedezni, csak a forma jellegzetessége utalt némi identitás zavarra. Ebből pedig arra következtettem, hogy az ország sorsáért aggódó megfontolt konzervatívok még nem találják megfelelőnek az időt arra, hogy hangot adjanak véleményüknek, vagy - ami még nagyobb baj- ők is félnek.
A forradalom leverésének évfordulóján (nov. 4.) új emlékhellyel, új köztéri alkotással gazdagodott Csepel. Régi elvárást teljesítettek azzal, hogy a szent Imre téri központi helyről kimozdulva, más emlékező helyet is kiépítettek az orvosi rendelő és az áruház által bezárt téren.
Ez annál is inkább aktuális, mert az irredenta emlékmű felállításával a kerület ünnepelni vágyó lakosságának azt a demokratikus, és jóérzésű többségét "utasították ki" a Szent Imre térről, akik szolidaritáson alapuló humanista, vagy tradicionális munkás hagyományokat tisztelik kerületünkben.
Az új, Görgey téri emlékmű avatásán alig lézengett csepeli ember. A "tömeget" az idesereglett idegen, (inkább a szélsőjobbhoz vonzódó) idős emberek alkották. A beszédek az önsajnálatról és az elnyomásról keseregtek. A csepeli eseményekről, az itteniek tevékenységéről, áldozatairól és szenvedéseiről, törekvéseiről csak epizódként szólt az emlékező. A látvány viszont a csillogó öltönyökről, egész zakót betakaró kitüntetésekről tanúskodtak. A szózatok és megszólítások a rangokról (tábornok, ezredes) és megkülönböztető jelzőkről (vitéz) szóltak. Az ellentmondást csak fokozta, amikor a tényeket igen "speciálisan" értelmező adatok kerültek szóba, olyan oda nem illő összefüggések kerültek elő, melyek az ünnep komolyságát kérdőjelezték meg.
A sivalkodó mentőautók sem tudták a Kossuth és Széchenyi úton elnyomni azt a hangot, mely arról szólt, hogy hazánkra 56-ban több orosz özönlött, mint amennyi a második világháborúban harcolt, vagy azt, hogy a Wehrmacht sem küldött annyi katonát Párizsba, mint ahány szovjet jött ide. Megkoronázta az amnéziát az, amikor kiemelték, hogy az egyik résztvevő, pár napot szolgált a forradalomnak, de elhallgatták a kötudottat, hogy évtizedeket a munkásőrségnek és más rendvédelmi szervezeteknek.
Az ünnepségen Kovács Sándoron kívül egyetlen csepeli ötvenhatost sem láttam. Nem voltak ott a mártírok leszármazottai, a munkástanácsok emberei, és nem volt ott Csepel lakossága sem. Megint "sikerült" egy belterjes ünnepséget szervezni akkor, amikor népünknek ebben a zűrzavaros világban a megértésre, az egymás értékeinek felkarolására lenne leginkább szüksége. Az ősök, az ünnep kapcsán alkalmat teremtettek erre, de kerületünk mai vezetői nem értették meg a kor szavát, saját erejük fitogtatására, nem létező tekintélyük erősítésére használták az eseményt, és ezzel a kínálkozó páratlan lehetőséget elszalasztották.
Eredetiben: Horváth Gyula blogja
