"Tovább kellene folytatni a gondolkodást! Meg kellene vizsgálni, hogy mekkora kárt okoz, a közösségnek, ha a Fasang Zeneiskolát előbb kiköltöztetik, (a hírek szerint éppen a Galéria erre alkalmatlan szobáiba) majd (valószínűleg) megszüntetik és ezzel hetven éves tradíciót rúgnak fel. A jelenleg alkalmazott módszer a rákosista gyakorlatra hajaz. Eszerint: 'nem kell a békát megölni, elég, ha leeresztik róla a vizet!' Mekkora bűn a művészetért élő és dolgozó embereket, közösségeket, iskolákat egymásnak ugrasztani, ellehetetleníteni, autonómiájukat szétzilálni, választott vezetőiket elüldözni, életterüket feldúlni?"  Többek között ezek a gondolatok is eszébe jutottak Horváth Gyulának, Csepel korábbi alpolgármesterének, amikor részt vett a fideszes városvezetők által "kivégzésre", vagyis jogutód nélküli megszüntetésre ítélt, most feltámasztott, bizonytalan sorsú Csepel Galéria ünnepi külsőségek között megnyitott kiállításán. A  Papír paci című írást változtatás nélkül közöljük:

Papír paci

Egy csepeli rendezvény megnyitóját hallgattam a minap, és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy szűkebb pátriámban a kultúra eredményeit bemutatják. Erről a meggyőződésemről beszélt a narrátor és az alpolgármester is.
Örültem, hogy egyetértünk és örültem, hogy ez a gyakorlat folytatódik Csepelen is. Akkor lettem kissé borús, amikor Pálffy Katalin szobrászművész állt a mikrofon mögé. Féltem, hogy a levegőben lévő feszültség verbális megjelenítése következik.
Nem szeretem a konfliktusokat!
Nem! Nem ez történt.
Semmilyen konfliktus nem alakult ki.

A művész felvázolta ugyan, hogy korábban úgy látszott, hogy végleg bezárják a Csepel Galériát. Jogutód nélküli megszüntetésről, a vezető azonnali eltávolításáról értesülhetett az érdeklődő. Mintha az új kerületi vezetés, azzal, hogy bezárta a Csepel Galériát, elzavarta, megalázta vezetőjét, bizonytalanságba sodorta emblematikus embereit, meg is szüntethette volna ezt az intézményt.
Hála Istennek, nem ezt tette, hanem felfogta, hogy a képzőművészeknek megjelenési és kiállítási lehetőségét adó intézményre szüksége van egy emberi közösségnek.
Igen az embereknek és nem elsősorban a művészeknek!
Lehet persze úgy nézni, hogy mekkora a látogatottsága egy kiállításnak, de ez nagyon téves utakra visz. A művészet nem attól művészet, hogy hányan szavaznak rá, hanem attól, hogy milyen mondanivalója van. Ez pedig az emberek értelmében, gondolkodásában, viselkedésében jelenik meg, lehet, hogy csak hosszú évek, évtizedek múlva.

Pálffy Katalin mondandója, mégis az elismerést és a köszönetet hangsúlyozta, azért, mert újra van lehetőségük kiállítani, újra van lehetőségük jelzéseket adni azoknak, akik fogékonyak erre. A köszönő szavakban egy látszólag oda nem illő vallomás is szerepelt. A művész, említést tett vallásos beállítottságáról. Talán azért, hogy a megbocsájtás mélyről jövő elemét hangsúlyozza hallgatóságának.
Elgondolkodtatott ez a jelenet.
Arra gondoltam, hogy a művészetet hányszor szerették volna a történelem során különböző vezetők és irányzatok a politika uszályukba fogni.
A látszat, nem ritkán az volt, hogy sikerült nekik.
A valóság meg az, hogy sosem!

Petőfi hasonlatát látom idevalónak, amikor a víz és a gálya viszonyát firtatja. Rövidtávon úgy látszik, hogy a gálya az úr, ő van felül, ami a mindent átszövő politikát jelenti, de valójában az alul hömpölygő víz, a művészet és az élet az úr! Erre bizonyíték, az emberiség több évezredes története.
A művészek abból tartják fenn magukat, amit alkotnak. Abból, amit megvásárolnak tőlük és abból, amit a mecénás juttat nekik. Talán ezért van, hogy aránylag könnyen el lehet érni, hogy szavakban szervilissé váljanak.
A művészek viszont nem a kimondott szavakkal szólnak az emberekhez, hanem műveikkel, de olykor tétlenségükkel és hallgatással!
Nem azt ábrázolják, amit látnak, hanem azt, ami a lelkükön keresztül tükröződik, azt, amit éreznek!
Tehát, az alkotás az igazi szóvivőjük. Ebben pedig nincs szervilizmus, nincs megalkuvás. (Amennyiben egy műben ez mégis megjelenik, akkor az már nem művészet.) Mindannyiunk számára hasznos, hogy Csepel mostani vezetői meghátráltak eredeti elhatározásuktól és nem döntötték romlásba a kerületi képzőművészek maroknyi, de markánsan véleményt nyilvánító csoportját.

Tovább kéne folytatni a gondolkodást! Meg kéne vizsgálni, hogy mekkora kárt okoz, a közösségnek, ha a Fasang Zeneiskolát előbb kiköltöztetik, (a hírek szerint éppen a Galéria erre alkalmatlan szobáiba) majd (valószínűleg) megszüntetik és ezzel hetven éves tradíciót rúgnak fel. A jelenleg alkalmazott módszer a rákosista gyakorlatra hajaz.
Eszerint: "nem kell a békát megölni, elég, ha leeresztik róla a vizet!"
Mekkora bűn a művészetért élő és dolgozó embereket, közösségeket, iskolákat egymásnak ugrasztani, ellehetetleníteni, autonómiájukat szétzilálni, választott vezetőiket elüldözni, életterüket feldúlni?
A szabadság a művészeknél nem forma, hanem tartalom! Olyan valami, ami a levegőt, a közeget adja ahhoz, hogy alkothassanak, legyen az műterem, próbaterem, színpad vagy koncert pódium!
Tehetségekben viszont nem szűkölködünk. Ezt mutatja az a tartalmas program, amit a papírpacival díszített programfüzet tartalmaz. A papírpaciról, nem a nacionalista gyökerekre emlékeztető címerállat, hanem az a valami jut az ember eszébe, ami hamar ellobban úgy, hogy nagyon kevés marad belőle.
Nagyon rossz és átgondolatlan választásnak, igazságtalan jelképnek bizonyult ez a csepeli művészet reprezentánsaira! De lehet, hogy nem is rájuk vonatkozik, nem is őket ábrázolja?

A publicisztika eredetije: Horváth Gyula bogjában