„Ruhám foltos, ingem majdnem térdig ér"...
Gondolom sokuknak ismerősek a fent idézett sorok. Ha nem, akkor ne idegeskedjenek. Hamarosan megismerik majd... Mármint az érzést.
Minap a csepeli „Hippermarketben" jártam. A T..CO-ban. Hát kérem, karácsony ide, vagy karácsony oda, szegénység van biza. Már lassan egy hónapja el kell viselnünk, hogy a kiskarira készülünk. Korán köszöntött be hozzánk, mint ahogy az már lenni szokott... egy pár éve. Mert ugyebár kis hazánkban már októbertől szokás volt mindig is készülni a karácsonyra. Szegény öregeink, ha látnák ezt...Hova lett a varázs? A karácsony varázsa? Szóval bent vagyok a Bótban, és elnézem az embereket... Csak téblábolnak. Mi mást is tennének, híján a pénzecskének.
„Mégis reggel,
Mikor már felébredek,
Azon jár az eszem,
Hogy kitől mennyit kérhetek."
Igen-igen, ahogy a dal is mondja. Csak kérnénk, ha lenne kitől. De én személyem szerint inkább dolgozok, és utána állok a sorba (mert a munkából megélni nem lehet). A kéregetők közé. No és a nézelődők közé. Egyetlen dologra jó csak a Bót. A közösségi kapcsolatok ápolására. Nem kell ide .észbúk. Jó nekünk a nagyBót is. Jönnek is a barátok ismerősök rokonok régiek újak, etc etc...Üres kocsikkal, kiszámolt pénzes tárcával, síró gyerekekkel. Fáradt öregek, elfásult melósok, panaszáradattal köszönték a jövendő ünnepeket, és engem. Én pedig Őket. A fáradt csepeli barátokat...
„Nem kell a szépség,
Nem kell a jó,
Falra hányt borsó,
Mit ér a szó."
Hallgatom Őket, Ők pedig Engem. A beszélgetések végén mindig a Pénz jön szóba. Érdekes. Régen a gyerekekről, a szüleinkről, a barátokról beszélgettünk...Most már azt sem kérdezzük meg, „hogy vagy"? De azt már kérdezték tőlem, „bírod még"? Mit tehetnék mást. Nagy nehezen kivergődöm a nagyBótból. Végre. Friss levegő. A kocsimban alig valami... Erre tellett csak, pedig másnak ez is kellene... Van is rá jelentkező. Nem is egy.
„Értenek mások,
Jó lenne más,
Aluljárók fia,
A sorsod valahol hibás."
Csak jönnek sorban. Az egyik a kocsimat vinné vissza, a másik kéreget, a harmadik valami hulladékot adna el, a negyedik... És nincs vége. Sosincs vége. Nagy nehezen eljutok a szekérig. Még ott is jönnek. Az öregben ülve elmélkedem a sorsomon. Hálát adok Istennek... hogy „így" élek. Már indulnék, de akkor hangokra leszek figyelmes. Azt hittem rosszul látok. Le is akartam fotózni őket, de mintha a sors szólt volna közbe. Sehogy nem jött össze. Négyen voltak. Négy testvér. Gyerekek. Roma gyerekek. A legkisebb egy poncho szerű valamibe volt becsomagolva, hogy ne fázzon. Úgy állt az úton.Némán, és mozdulatlanul. A legidősebb egy kocsiba pakolta a ruhákat, és sűrűn nézett szét. Félt. A harmadik lógott és adogatta a cuccot bentről kifelé. A negyedik pedig bent volt. Kíváncsiak hogy hol? A T..CO parkolójában található ruhás konténerről van szó.
Szégyen ahogy élünk...
Csak egy könnycsepp tudott kijönni belőlem. Mert a többit elfojtotta a düh.
„És jön majd új nap,
Mikor minden rendbe jön,
Álmom szép lesz,
Hajnal felé elköszön."
Nem lenne szabad így élnünk. Ha Roma, ha Magyar. Mi nem ezt érdemeljük! Én nem politizálok. Mert nem leszek másnak ártója. De valamit nagyon elbarkácsoltunk. Változtatni kell. A PRÉDIKÁTOR SALAMON KÖNYVE is elmondja: „Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek." Mi ezen már túl vagyunk...
Eljött az ideje az Életnek. A Mi életünknek, és a Gyermekeinkének is. Hát tegyünk érte!
Verdade
