A magyar költészet napja alkalmából megrendülten, minden kommentár nélkül közöljük a 2013. március 21-én, 89 éves korában elhunyt és április 3-án eltemetett CSEPELI SZABÓ BÉLA 1954-es versét

Csepeli Szabó Béla:  Keserű ének

A város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s „a költő hasztalan vonít…”…

Emberség, jólét, meleg kéne,
apró örömök tüze, fénye,
malter az ereszek aljára,
s jó étel-ital vacsorára.

Kevesebb plakát, több csendélet,
jó ing, ruha lánynak legénynek,
gyűlések helyett szabad óra,
idő mozira, könyvre, csókra…

Egymást gyötörve, tekeregve,
tévúton járunk: hová? Merre?
A zsebünk tele ígéretekkel,
s a talpunk sajogó sebekkel.
Ez lenne hát az Új Rend útja?
Emberfejekből van a burka?...

Eltévedtünk! – állok a tájban,
de mért int le a párt, az állam…
Ó, hű rokon, zord idő járja,
deresedik eszménk világa…

Város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s „a költő hasztalan vonít.”