CSEPELI HAJLÉKTALANOK

"Nem csak a terület, hanem az emberi viszonyok is elvadultak ezen a területen. Akkora lett a szegénység és az emberi kiszolgáltatottság, amekkorát én még az életem eltelt hatvan évében nem láttam Csepelen! Néhányan, a mai Fidesz-kurzus vezetői közül pedig azt gondolják ostoba magabiztossággal, hogy úgy szüntetnek meg valamit, hogy eltüntetik a szem elől. Ami nem látszik az meg is szűnt létezni - gondolják álszent módon."

Még 2009 környékén, a csepeli kis Dunán, a Gubacsi hídnál motorcsónakba szálltunk. A vízi járművet a horgász egyesületi halőr vezette. A sebesen haladó csónak a szigetcsúcs felé vitt bennünket. Arra a területre, ahová gyalogszerrel csak igen nehezen lehetne eljutni. Vezetőnk, jól ismerte a környéket és ismerte az itteni viszonyokat is. A horgászbarátság folytán kialakult kapcsolatunk tette lehetővé ezt a szokatlan utazást.
A halőr, munkája folytán naponta találkozott az itteni élet valóságával, amit érdeklődésünkre megmutatott nekünk is. Az önkormányzat szakembereiből, valamint a Vöröskereszt csepeli hajléktalanszálló, és az ÁNTSZ helyi kirendeltség vezetőjéből összeállt csapat vízre szállt, hogy saját szemével győződjön meg arról a valóságról, amit a jóérzésű emberek még látni se szeretnének.

Számomra, a terület régről ismerős volt. Gyerekkoromban ide jártam pecázni, a nyulaimnak füvet, lucernát szedni, meg a bolgárkertészetbe idénymunkával zsebpénzt keresni. Akkoriban ez a táj művelt, karbantartott és hasznosított része volt a környéknek. A bulgárok, speciális öntözőrendszereikkel, korszerű zöldségtermelést folytattak ezeken a jó minőségű földeken.
A Szabótelepen és az Ófaluban élő népek gyakran személyesen jöttek az ismerős kertészhez a konyhára való friss zöldséget vásárolni. Sokszor, a magyart csak igen rosszul beszélő kertészek, ismerősök, és családi jó barátok lettek. Gyermekeik némelyikével együtt jártam a Rákóczi Ferenc Általános Iskolába.
Most pedig ez az egykor busásan termő terület elvadult képét mutatja. Ahogy kiszálltunk, a provizórikusan megépített stégen a csónakból, emberi ürüléket kellett kikerülni. A bozótosban ijedt gyerekszemek villogtak felénk, majd nyomtalanul eltűntek. Ahogy közelítettük a mesterségesen kialakított tisztásra, ahol hulladék anyagból épített bódék voltak csak bedrótozott kaput és mérges kutyákat találtunk. Kiáltásunkra nagy sokára egy kelletlen férfi jött elő. Mérhetetlenül kimért és távolságtartó volt. Először tagadta, hogy tudná, kik is laknak a kis tisztáson. Azt meg aztán, hogy gyerekek is lennének egyenesen kizártnak mondta. Később mikor meggyőződött jöttünk okáról bevallotta, hogy kik a szomszédjai, meg hogy két kisgyereke és a felesége is itt lakik vele a bódéban. Azonnal hozzátette, hogy rendesen járnak iskolába és nem kis büszkeséggel a hangjába közölte, hogy jól is tanulnak, és nem tetvesek.

Megmutatta azt az utat is, amelyiken a szomszéd "bokorba"(bódé közösség) is eljuthattunk. Ott is vad kutyák vicsorogtak.
Megtört férfi, kérdő tekintettel közelített hozzánk. Apám korabelinek láttam. Kiderült, hogy jó tíz évvel fiatalabb nálam. Válás után lett kisemmizett. Most kábel-égetéssel rezet és alumíniumot szerez, abból él. Menni alig tud, erősen húzza üszkös lábát. A társát jöttünk előtt pár perccel vitte el a mentő, félholt eszméletlen állapotban. A mentősök nem válaszoltak neki a túlélést firtató kérdésére. Csak legyintett és faképnél hagyott minket.
Tovább botorkáltunk az ösvényen a következő telepre. Egy mogorva ember biciklit tolva érkezett, Figyelembe se vette csapatunkat. A kormányhoz szorítva döglött patkány farkát szorongatta. Ledobta a biciklit és tisztes távolságból az őrjöngő kutyának lökte a tetemet. Az eb pillanatok alatt felfalta a "reggelit".
Behívtak az egyik bádog hajlékba. Takarosan kitakarított szőnyeggel és televízióval ellátott helyiségbe értünk. Szellemi fogyatékos nő tartja karban a kis lakrészt. Ő főz és ellátja a rászorultat. Kérdésünkre, hogy ki a rászorult, egy tinédzser fiú jött elő. Mindkét keze hónaljtól hiányzott, a nő eteti, mosdatja. A többiek által hozott élelemmel táplálja. A fiú Szabolcsból jött. Rézlopás közben a magasfeszültség égette le a kezeit. Már fizikai fájdalmai nincsenek, de a sebek a lelkében örökké égnek. Arra a kérdésre, hogy miért éppen Csepelre jött egy vállrándítás a válasz, meg az a foghegyről odalökött mondat, hogy "itt az emberek által kidobottakból még meg lehet élni". A helyzet 2009 óta viszont nem javult, sőt csak rosszabb lett a szigetcsúcson. Hallottunk híreket gyilkosságról, elevenen eltemetett emberekről.

Csepelen ezen a területen kezdett az önkormányzat "takarítani".
Közterület felügyelőket, meg közmunkásokat küldenek a hajléktalanok tákolmányainak megszüntetésére. Elbontják a bódékat, elaltatják a kutyákat és elűzik az embereket. Azt a kis biztonságot is összedöntik, ami az utolsó hajszál volt az élethez.
Félreértés ne essék, én sem örülök annak, hogy hajléktalanok keresnek megélhetést gyerekkorom kedves terepén. "Csak" az értékelésben van különbség köztünk. Ifjú korom óta, nem csak a terület, hanem az emberi viszonyok is elvadultak ezen a területen. Akkora lett a szegénység és az emberi kiszolgáltatottság, amekkorát én még az életem eltelt hatvan évében nem láttam Csepelen! Néhányan, a mai kurzus vezetői közül pedig azt gondolják ostoba magabiztossággal, hogy úgy szüntetnek meg valamit, hogy eltüntetik a szem elől. Ami nem látszik az meg is szűnt létezni - gondolják álszent módon.
Szomorú hírem van: nem hogy nem szűnt meg létezni, hanem a durva, határozott beavatkozás következtében még sokkal rosszabb lett. És az ilyen mélységben élőknél, az egy fokkal lejjebb, már nem ritkán a halált jelenti. Ez is egy olyan látszat-intézkedés, ami manapság divatos a kormányzó erőnél. Határozottan beavatkoznak - látszatra a többség érdekében- úgy, hogy abba a szerencsétlen kisebbség belegebed, ahelyett, hogy a problémák gyökerére, a társadalom valós problémáira, az elszegényedésre és egyre növekvő, munkanélküliség, hajléktalanság, alkoholizmus okaira keresnék a megoldást. 

HORVÁTH GYULA

Forrás: a szerző blogja