A volt Munkásszálló előtt egy kis csoport gyülekezik. 
Érezhető, hogy nem vakációra készülnek.
Géza sürög-forog és megpróbál megfelelni a vele szemben támasztott csoport követelménynek. Őt jelölte ki a kis csapat, vezetőnek. Ez a vezetői felkérés azonban takar ám némi cinizmust is. A résztvevők tudják, hogy háládatlan feladat ilyen körülmények között vezetőnek lenni. Azzal, hogy Gézára testálták a feladatot, egyben meg is szabadították magukat attól, hogy nekik kelljen intézkedni. A társaság párokba verődve kedélyesen diskurál. A szeme sarkából azonban mindenki a "főnököt" figyeli.

Tesz, vesz, telefonál és intézkedik. A társaság mímelt nyugalma mögött mégis várakozás és némi feszültség lapul. Olyan dologra gyülekeznek, ami nem szokványos. Nem szokványos a résztvevők életében, de nem szokványos az ország és a város életében sem.
A vízügy előrejelzése szerint ugyanis soha nem látott magasságban fog tetőzni a Duna. Az ősök az elmúlt évszázadban igen jó gátrendszer építettek Csepelen, de a víz kiszámíthatatlan. Minden ember által létesített instrumentumon lehetnek hibák, lehetnek rések. A víz, pedig minden résbe behatol és gátlástalanul veszi birtokába a területeket. Ezeket megelőzendő igyekszik a kis csapat önkéntes erejét latba vetve segíteni.
Géza ki is adja utasítást és kocsiba szállnak, majd elindulnak.

A forgalom igen erős, mert az emberek igyekeznek a lakásaikba, meg jó sokan a nyaralóba.
Nehezen ér a konvoj az MO melletti területre. Sátorban fáradt katasztrófa védelmisek regisztrálják az érkezőket. Lapátokat, üdítőt és útbaigazítást adnak.
Rendőrök kíséretében haladnak a Duna felé. Az út mellett itt is, ott is hétvégi és lakóházak sorakoznak. A szerényebb fajtából valók. Az egyik udvarban kecskegida legelészik kikötve. Karcsi mindjárt be is akart ugrani, hogy megszabadítsa a jószágot a kötelétől. Attól tartott, hogy, ha netán jön a víz, a kis állat nem tud majd menekülni. Társai lebeszélik. Nem adja könnyen fel elhatározását, végül az győzi meg, hogy nem azért jöttek, hogy itt víz legyen, hanem azért, hogy ne legyen!
Az udvarokban kutyák futkároznak. Nem ugatnak, nem acsarkodnak senkire. Érzik, hogy valami különös, valami veszélyes fenyegeti őket.
A másik oldalon két szép nő mutogatja idomait az ezen a vidéken régen nem látott nagy tömegnek. Főleg a fiúk érdeklődését keltik fel, de Gabi sem hagyja szó nélkül a jelenséget. Megrovó megjegyzést tesz arra vonatkozóan, hogy jobb lenne, ha a saját biztonságuk érdekében inkább ők is lapátot fognának. A megjegyzés válasz nélkül marad, mert már látható a nagy homokhegy, és körülötte, mint a hangyák, a serénykedő emberek. Itt megtalálható a jóakaratú emberek apraja, nagyja. A középiskolás tiniktől az élcesebb korú nagyikig minden korosztályból. Nem nagyon beszélgetnek, hanem serényen dolgoznak. Úgy, ahogy manapság, embert ilyen munkatempóra kényszeríteni nem is lehetne. Magukat és egymást hajtják, mert jön a víz!
A most érkezőket is csak elkönyvelik magukba, de nem szólnak, nem is köszönnek. Az egyik zsákot nyom Áron kezébe és mire a fiú felocsúdna a meglepetésből, már lapátolja is a homokot. Három lapáttal kell egy zsákba rakni, aztán a kijelölt helyre kel vinni.
Itt Tomi állt munkába és a beérkező markoló kanalát rakja teli az előkészített homokzsákokkal. A markolós el kiálltja magát, hogy öt embert kérnek a gáton csatárláncot alkotó alakulatba. Öt fiú leteszi, ami a kezében van, és komótos léptekkel, libasorban elindul a Duna felé.

Gyula is a homokdomb tövében serénykedik. Félti a derekát, mert tegnap még nagyon fájt neki. Először a zsákot adogat, majd fogja egy ifjúnak, hogy rakja, aztán már ő vitézkedik a lapáttal. Hamarosan nem tud felegyenesedni.
Karcsi, miközben támogatja, megkérdi, hogy mi a fenének jött, ha tudta, hogy nem bírja. Azt feleli, hogy látott egy képet az interneten, ahol egy fiatal fiú a tolószékben ülve tartotta a zsákot, mert segíteni akart. Úgy gondolta ez után, hogy ő sem maradhat otthon. Teherautó, homok, meg üdítő érkezett. kis kortyintás és újra lapátolás. Ez a monotonság jellemezte a védekező önkéntesek tevékenységét.

Mikor visszafelé mentek, már itt-ott fáklyák égtek.
A nők is bementek és a kutyák most sem ugattak.
Szomorúan konstatálták az embertömeg távozását. Ha nem ilyen helyzet lenne, talán még szépnek is találnák az itt tapasztalható idillt.
Az útnál bemondják a számukat a sátorban strázsáló hölgynek, aztán kocsiba ülnek és elmennek.
Csak remélik, hogy hasznos volt a munka, amit végeztek és a víz megkegyelmez a homokzsákos gátaknak, de főleg az embereknek.

Forrás: Horváth Gyula blogja