István, a király Alföldi Róbert rendezésében
A Csepel újság olvasói nagy érdeklődéssel várták az Alföldi Róbert rendezte István, a király című 30 éve legendás produkció szegedi bemutatójának televíziós közvetítését a Dóm térről. Az előadás országszerte óriási vitát, gyakran szélsőséges véleményeket váltott ki az internetező közönség körében. A csepeliek is hallatták hangjukat. A viták többek között ITT követhetők nyomon. Mi most a HVG.HU kritikáját közöljük:
Szegeden, majd a tévében is bemutatták a várva várt István, a király-újratöltést. Alföldi Róbert nagyszabású, nem minden hiba nélküli produkciója kínos kérdéseket feszeget addig, míg végül, ahogy a kormány alkotmányba foglalta koronát, úgy nála a korona zárja be magába a nemzetet.
Manapság persze mindennek különös jelentősége van. Hogy újra leporolják az 1983-as legendás darabot, hogy Alföldi Róbertet kérik fel (hova tegyük így a „jobbos Szörényit", ugye) a rendezésre, hogy ő pedig Stohl Andrást kéri fel Koppánynak. Továbbá hogy a közszolgálati média kihátrál a közvetítés mögül, és egy másik István-operát (jelesül Erkelét) mutat be inkább. Ám az RTL Klub augusztus 20-án – amikor egész nap azon rágódnak politikusaink, hogyan vezessék le az istváni örökségből a saját igazukat – leadja a rockoperát, s hogy ebben viszont rögtön a kicsit túlnyújtott bevezető és az első dal, a „Mondd, te kit választanál?" után jön a szokásos reklámblokk arról, hogy milyen lábgomba elleni szert, bankot, csokit válasszunk. No meg egy bevágás a csatorna leendő tehetségkutató műsorából, ahol a zsűri tagjaként – na ki? – éppen Alföldi ekézi az egyik jelentkezőt. Később a reklámblokk megismétlődik. Ez így mind Magyarország 2013.
Ezektől kellene eltekinteni, hogy egy színházi darabot önmagában vizsgálhassunk. Nem lehet. Már a szegedi premier után elözönlötte a netet az István, a király különböző „értékelése"(értsd: fröcsögés Alföldi ellen és rajongás Alföldiért, ha láttuk a darabot, ha nem).
Nem volt könnyű dolga a rendezőnek, mert egyrészt az eredeti mű a magyar kultúra részévé vált, a dalok, a szerepek, az eredeti énekesek mind beleívódtak a köztudatba, miközben a darab maga sematikus, leegyszerűsítő, a jellemfejlődésnek teret alig enged, szövege itt-ott bizony megbicsaklik, és a zene sem túl bonyolult, ha őszinték akarunk lenni. 1983-ban a Királydombon valamit nagyon eltalált, túlmutatott önmagán az István, a király, s ezt még a szörnyen kivitelezett film sem tudta lerontani. Mondhatni, jó időben volt jó helyen, az emberek valamire nagyon ráéreztek, s ettől válhatott mára klasszikussá.
Alföldi Róbert sokszor elmondta korábbi rendezéseiről is, hogy szerinte annak van értelme, ha a színház a máról, a mához szól, a kibeszéletlen ügyekre kérdez rá. Most sem tett másként. Az alapkonfliktus ehhez - ti., hogy mi magyarok nem tudunk megegyezni soha semmiben, és ez állandó bukásunk oka - adja magát. Csak körül kell nézni! (Vagy elég meghallgatni az augusztus 20-i beszédeket.)
A színészeket tehát modern ruhába öltöztette Alföldi, s ezt az alapkonfliktust erősítette fel. Itt a színészek szó nagyon fontos: az eredeti darabban leginkább énekesek szerepeltek, rossz színpadi jelenléttel. Itt viszont leginkább színészek játszanak, néha gyengébb énekhanggal. Pedig nem ártana az énektudás, mégiscsak egy zenés műről, egy rockoperáról van szó.
Éppen a címszereplő, Feke Pál az egyetlen, aki inkább énekes, de kevéssé is hisszük el neki a vívódásait, a „tudom, mit kell tennem, de nem szeretem azt, milyen áron"- hozzáállást. Viszont hibátlan hangja van. Ellentétben Stohl Andrással, akinek hangja nemhogy Vikidál Gyula eredeti, lehengerlő szerepéhez hasonlítana (tegyük hozzá: szerencsére), de sokszor gyenge, jellegtelen, hamiskás. Egy darabig zavarja ez az embert, de később átlendül, mert a színészi játékkal feledteti mindezt. Kifejezetten nagy jelenet például, amikor a végső összecsapás előtt találkozik a békülni próbáló Istvánnal: ebben Feke Pál gyakorlatilag nincs a színpadon, Stohl kemény, a sorsba beletörődő karaktere lemossa az amúgy sokkal jobb énekest. És van még valaki, akinek rögtön elfeledjük énektudásának hiányosságait: László Zsolt. Ő a darab titkos főszereplője: Asztrikként mindig ott van (és nagyon erősen, sokszor fenyegetően van jelen) a háttérben vagy időnként az előtérben is. Végül is minden az ő akarata szerint alakul.
A rendezői vízió gigantikus koronát képzelt el színpadi díszletként, ami alatt, ami körül, s amiben játszódnak az események. Ha úgy adódik, Mercedesszel jelenik meg a kényszerfeleség, a német Gizella, és katonai ruhába öltözött kísérete. Ha úgy adódik, Trabanttal pöfög be 30 évvel ezelőttről az eredeti darab két emblematikus szereplője, Varga Miklós és Naqy Feró, ezúttal kifejezetten szórakoztatóan (ön)ironikusnak ábrázolt tétova regősként.
A hatalmas színpadon legtöbbször követhetetlen a nagy tömeg, ami őrjöng, táncol, harcol. A nép Géza halála után csapódna ide is, oda is, de inkább követi a karizmatikus vezetőt, esetleg a rocksztár-táltost, vagy behódol az erőszaknak. A rocksztár-táltos szerepben Novák Péter brillírozik. Talán a darab egyik legemlékezetesebb jelenete a pogány imádkozás és áldozatbemutatás az ő vezényletével. Az istváni-német-vatikáni erőszakszervezet pedig az egyházi emberekből és a géppisztolyos katonaságból áll.
Ötletes megoldása a végső csatának, amikor a keresztekből fegyverek lettek, s ezzel próbáltak - sikertelenül - szembeszállni a pogányok a hagyományos kasza-kapa kombóval. Ráadásul a keresztek oldalán megérkeztek a gépfegyverek is. A lázadás elbukott, az erőszak a helyes (?) útra térítette a népet.
A másik emlékezetes jelenet, a korábban a darab egyik gyenge dalának tartott Jaj, de unom a politikátnak az erős és ötletes koreográfiával megtámogatott kihangosítása. "Unom a, unom a, unom a..." üvölti bele századszor is az éterbe az istenadta nép.
A darab lírai oldalát a Géza fejedelmet, majd később krónikást játszó Blaskó Péter nyújtotta, illetve a - kivételesen mind énekben, mind színészi teljesítményben - egészen zseniális Tompos Kátya, Réka szerepében. Előbbi megkapóan mutatja be krónikásként, hova vezetett Géza nagy műve. Utóbbi pedig Koppány lányaként látja apja sorsát, de tudja, hogy azt megakadályozni nem tudja. Békét szeretne, miközben tudja, erre nincs esély. Egészen megható, intim pillanatokat csempész az amúgy elég nagy színpadi hömpölygésbe. Udvaros Dorottya szintén hibátlanul alakítja - a cselekmények másik valódi mozgatójaként - István határozott anyját.
Ahogy az eredeti darabban, itt is a három, pillanatnyi érdekei szerint ide-odanyaló magyar úr lehet a legismerősebb a való világból. Ezek a figurák semmit nem változtak a 30, vagy az 1030 év alatt.
A finálé lehet a darab legvitatottabb pontja. Győz István, a nemzet fennmarad, a helyes (?) keresztényi útra lép, de bezárul a korona börtönébe. Onnan énekli a Himnuszt. Csak a krónikás (vagy Géza szelleme) marad kívül magányosan.
Hogy ez most mit jelent: össze vagyunk zárva, és egymásra vagyunk utalva, vagy bezárkózó nemzetként élünk Európában, a világban?
Ezt már döntse el mindenki maga. Alföldi nem válaszokat ígér, csak kérdéseket.
Szerző és forrás: BI – HVG.HU
