Bizonyára valami sok százezer forintos fizetésű kreatív IQ-nindzsa unalmában találta ki ezt az agyament újítást.

A család számára a nagybevásárlást a Metro áruházláncban szoktuk megtenni azért, mert a raktáráruházi kiszolgálás miatt aránylag olcsóbban, kulturáltan lehet a dolgokat beszerezni. Most is elmentünk a Határ út melletti Metróba.

A bevásárlást követően a pénztárnál rendezkedtünk. és a fizetésnél a végösszeg meghaladta a harmincezer forintot. Odaadtuk a bankkártyát és vártuk, hogy a pénztárosnő kéri a pin kód beírását, majd a szokásos tortúra után hamarosan befejeződik a fizetési folyamat és mehetünk Isten hírével. Mielőtt azonban a pénztáros a szokott műveletet elkezdte volna, egy fényképes igazolványt kért.

Mivel én az árut pakoltam, a pult végén a feleségem intézte a fizetést. Egy furcsa érzést követően felnéztem a rakodásból és a feleségem értetlenkedő, tanácstalan arcát láttam.

Rosszat sejtve odaléptem, és még mielőtt kérdeztem volna, a pénztárosnő rámutatott egy táblára, amelyiken nyomtava szerepel, hogy harmincezer forintot meghaladó vásárlás után fényképes igazolványt kell felmutatnia a vásárlónak. Feleségemnél semmilyen igazolvány nem lévén, az alkalmazott gyakorlott mozdulattal intézkedett. Két számlát készített, az egyiket harmincezer alatt, a másikat a fennmaradó összegről. Egyik ámulatból estünk a másikba!

A dolgozók ezt a rendelkezést maguk is hülyeségnek tartják. Azért találták ki a mentő tervet, és reflexszerűen alkalmazzák a maguk kidolgozta megoldást, mert gyakorló kereskedőként tudják, hogy az eladó és vevő komfortját megalapozó bizalmi viszonyt csak így lehet fenntartani.

Bizonyára valami sok százezer forintos fizetésű kreatív IQ-nindzsa unalmában találta ki ezt az agyament újítást. Ezzel is bizonyítva, hogy mennyivel értékesebb, nélkülözhetetlenebb az ő munkája, mint a pár tízezerért dolgozó pénztárosoké. Valószínűleg az illető meg van győződve arról, hogy az ő öt perces gondolkodása százszor többet ér, mint a gépiesen dolgozó pénztárosnő egész napos krakkolása, több mázsányi anyagmozgatása. Ez utóbbihoz - szerinte - nem kell ész!

Pedig a mi esetünket ismerve, ha a pénztárosnő nem ilyen kreatív és nem oldja meg ilyen frappánsan a dolgot, valószínűleg nagy kalamajkát okozhattunk volna. Értetlenkedésünkkel, a többi vásárló hasonló érzése miatt szimpátia keletkezett volna, ami hangzavart okozhatna. Rendészek, vezetők, ellenőrök gyűrűjében bonyolódott volna az IQ nindzsa gerjesztette pénztári capriccio. Ezt követően soha nem mentem volna ebbe az áruházba, sőt úton-útfélen rossz hírét keltettem volna az üzletnek. Ezt akadályozta meg a pár tízezres fizetésért dolgozó, de a munkahelyét szerető és a vásárlókkal együtt érző pénztárosnő. Az, akiről egyesek azt hiszik, hogy nem képes átlátni a bonyolult dolgokat.

A jelen tapasztalat is azt mutatja, eljött az ideje, hogy alaposan átértékeljék eddigi téves álláspontjukat az illetékesek. Jó néhány esetben célszerű lenne, ha a dolgok emberi, érzelmi oldalát is elemeznék a helyi vezetők és a megbecsülés anyagi, erkölcsi részeit alaposabb önkritikával átvizsgálnák a saját embereiktől elidegenedett "Managerek" is. Talán több jutna a kreatív pénztárosnak és nem kéne egy öntömjénezőt kiemelten bérezni azért, hogy dolgozót, vásárlót egyaránt bosszantson.

Mikor a parkolóba értünk, és elkezdtük a vásárolt áru bepakolását, kissé már megnyugodtunk. A dolog racionális részét kerestük mogorván. Sehogy nem találtuk, hogy milyen visszatartó erő is lehetett volna egy harmincezres számla feletti fizetésnél az arcképes igazolvány! Annyira foglalkoztatott a dolog, hogy bementünk a főbejáratnál lévő ügyintézőkhöz. Ketten voltak a pult mögött. A hölgytől megkérdeztük, hogy miért alkalmazzák ezt a számunkra beláthatatlan, buta szabályozást. Míg a mi asszonyunk lehajtott fejjel kereste a választ, a társa felnézett az aktáiból és hamiskás mosoly ült az arcára.
Csak meg nem szólalt, de látszott, hogy "mintha hájjal kenegetnék" ezzel a kérdéssel. Minden testbeszédével azt bizonyította, hogy egyetért velünk és oktalan marhaságnak tartja az intézkedést. A másik - az intézkedő kolléganő - ez alatt megtalálta az autentikus, hivatalos választ: "más intézményeknél is ez a szokás" - mondta komoly tekintettel!
Helyben vagyunk! Ez már ismerős nekem!

Még a nyolcvanas évek elején behívtak tartalékos tiszti iskolára. A parancsnok, feltette nekünk az igen ravasz fogas kérdést, hogy mi tanult emberek ugyan válaszoljuk már meg neki, hogy a Magyar Néphadsereg ezredeinél miért van szükség párttitkárra, meg poltisztre is.

Nézegettük ám egymást piszkosul, mert nem tudtuk, hogy az öreg provokál, vagy egyszerűen játssza azt a szerényen méretezett eszét? Azt, ami az igazság, hogy egyikre sincs szükség, senki nem merte megmondani. Hülyeséget beszélni meg nem akartunk, így aztán hallgattunk. A parancsnok diadalmasan végighordta jóságos tekintetét a csapaton aztán a titok tudójaként közölte velünk a tutit! Azért, mert ez van az állománytáblában!

Mi is változott azóta?

Forrás: Horváth Gyula blogja