Megint a kormányfővel szórakoznak a világhálón, ezúttal az Indiában tett látogatását mémelik, amikor a gépkocsiból kiszállva, kezet akart csókolni az Indiai Nemzeti Párt elnök asszonyának, Sonia Gandhinak, de ő nem hagyta.
Tudni kell, hogy a kézcsók Indiában nemhogy nem szokásos üdvözlési forma, de kifejezetten sértésnek számít. Hogy miért kell ezzel szórakozni, nem tudom. Azt már Gyurcsány Ferenc idejében sem értettem, hogy miért nem elég az ellenzéknek és a sajtójának, ha valaki teljességgel alkalmatlan kormányfőnek, miért kell magánemberként is szétcincálni, miszlikbe szabdalni, belekötni minden emberi gesztusába.
A protokoll,persze, az protokoll. Ezt azért mondom, mert lám, idevezet az, amikor egy kormányfő abból a célból, hogy minden körülmények között ő maradjon a legokosabb, csupa alkalmatlan emberrel veszi körbe magát. Fő- és altanácsadókkal, protokollosokkal, ceremóniamesterekkel, sajtósokkal és szóvivőkkel, féleszű államtitkárok féleszű rokonaival, és egynek se jut eszébe, hogy megnézze a neten, mi a szokás Indiában, ahol a gazdánk mégiscsak Magyarországot képviseli.
A Nol.hu híre szerint legújabban Orosháza lemondott fidelitasos alpolgármestere, a város korábbi hulladékgazdálkodási szakértője ad külügyi tanácsokat heti négy órában a kormányfőnek 174 ezer forintért; azt ugyan nem tudni, hogy ebben benne van-e az ázsiai viszonyok oktatása, mindenesetre már önmagában az csoda, hogy az esti díszvacsorán a magyar miniszterelnök nem kezdett el borravalót osztogatni a pincéreknek.
Tudniillik erről volna szó. Hogy a magyar ember mindig önmagát adja, nem engedi gyarmatosítani magát, és mások törvénye szerint tenni. Nem akart a miniszterelnök rosszat, csak utat nyitni annak a sok szépnek és jónak, ami a nemzetépítés során a szívében felhalmozódott, manifesztálni azt a sajátosan magyar kultúrát, amely a nőt megkülönböztetett tisztelettel kezeli.
Abban, ahogyan mint valami ketrecharcos, egyszerre két kézzel nyúlt az elnök asszony szabadon hagyott végtagja felé, benne volt ezer esztendőnk minden fájdalma és kudarca, keserű sóhajtása. Abban a mozdulatban mi magunk voltunk benne, midőn a faluházban a harmadik Unicum-sör kombináció után a pultosnő kézfeje után kapkodunk nyálas leheletünkkel, meghívva őt egy középkategóriás konyakra. S benne van abban a mozdulatban a térség összes látássérült komondora a rajta átzuhant feleséggel, élettárssal és kamaszlánnyal, az ülésteremben elejtett, „mit pofázol bele, kisanyám” bekiabálásokkal, meg azzal, ahogy a hon atyja a frakcióülésről hazaérve, szuszogva, a közügyektől bekómálva, zoknis lábbal asszonyához nyúl.
A kézcsók jelkép, írja a protokollkönyv, hát nekünk ez a szimbólum jutott. Ez a kényszeres, beteges kézcsók, ami kijárt Angelának is, egészen a keze fölé hajolva, közben fölfelé sandítva, bizalmasan, szegény, kabátlopási ügybe keveredett Angelának, akinek persze gratulálunk az újraválasztásához. De miért volna ez másképp? Azon az emlékezetes fotón ugyanígy csókolt neki kezet az az idős asszony, aki az új Magyarországnak már akkor szimbóluma volt, amikor tán még a mai miniszterelnök se hitte, hogy ennyire lebonthatja a régit.
Ám nem lesz ez mindig így. Tíz év múlva a Tiborcz gyerek meg Mészáros Lőrinc nádor, egykori felcsúti polgármester, a gázszerelők védőszentje már a bokáját is összeveri a kézcsók mellé, és szépasszonynak szólítja majd Angela utódját, s mi csapjuk össze tenyerünket, hogy a régi szép, kulturált időkben ez azért elképzelhetetlen lett volna.
Megyesi Gusztáv
Forrás: Népsazbadság - nol.hu
