Hosszú betegség után, életének 73. évében elhunyt Hovanyecz László újságíró, a Népszabadság nyugdíjas főszerkesztő-helyettese, főmunkatársa, a Tekintet főszerkesztője. Temetésére szűk családi körben kerül sor.
Jellemezni őt tömörebben nem lehet: „Pékgyerek. Gyöngyösi. Ereiben tót vér csörgedez. Franciás. Hírlapíró. Baloldali. Bivalyerős” – írta róla hetvenedik születésnapján egyik legjobb barátja. Mindez már múlt idő. Meghalt.
Pék fia volt. Bivalyerős fizikumában, bivalyerős szellemében. És ha az ember nem látta is, amint kacsázva végigcsattog a szerkesztőség folyosóján, hallhatta, itt van, valamelyik szobában, sarokban, ahonnan dörgő nevetése visszhangzott, és ahol pillanat alatt mindig köréje gyűlt négy-öt ember. Beszélgetni.
Világra nyitottabb embert nem ismertem, s olyant sem, aki nem nyugvó akarattal egyszerre tapasztalta meg a mocsaras hétköznapokat, és az elvont tudományt.
„Mondjad, jó barát, én meg majd hallgatom” – morogta egy őt nyaggató részegnek egy valamikori házibulin, amikor az mindenáron meg akarta vele osztani nézeteit az emberiség megmentéséről. És hallgatta azzal az angyali türelemmel, ahogyan mindig figyelte a másikat, tágra nyílt kék szemekkel a bozontos szemöldöke alatt, közben mormogva a maga igazságát, hogy aztán egy lexikon alaposságával jegyezzen meg ezt, azt – „nem beszélve arról” –, amiről mindenki más megfeledkezett. Vagy, amiről, nehéz bevallani, fogalmunk sem volt.
Gyöngyösön született 1940. május 23-án. 1959-ben került a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre, magyar–történelem szakra, 1967-ben diplomázott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1969–70-ben egy évet Franciaországban töltött ösztöndíjjal. 1970-ben doktorált történelemből. 1974-ben kezdett tanítani Budapesten, ekkor költözött Pécelre, amely település többtucatnyi történetével bevonult a szerkesztőségi legendáriumba, amelyet szülővárosaként szeretett, s amely díszpolgársággal ismerte el. 1980-ig egyetemi adjunktus, aztán pályát váltva újságíró. Szerkesztette a Társadalmi Szemlét és a Mozgó Világot, 1985-től a Népszabadságot, nyugdíjasként a Tekintet folyóiratot.
Amikor ügyeletes főszerkesztő-helyettesként először megjelent a deszkben, óvatosan fogadtuk, hogy aztán órák múltán a „hovanyeczi iskola” híveivé szegődjünk: a szerkesztőségi nagyterem hűvös némasága percek alatt ködbe veszett, soha korábban, s később is ritkán készült a lap olyan felszabadult légkörben, mint az ő keze alatt. Kis kitérő után 1990-től a Népszabadság főmunkatársaként tért vissza. Minden újságírói műfajban maradandót alkotott. Írt riportot – jó néhány mondata azóta is szállóigeként terjed a szerkesztőségi folyosókon –, megszámlálhatatlan interjút készített, s bár 2005-ben nyugdíjba ment, nem tűnt el végleg a lap hasábjairól.
Igen, bivalyerős volt. Falta az életet, amelyet minden pillanatában meg akart élni, falta a világot, amelyet minden ízében meg akart érteni, meg akart mutatni. Hihetetlen tudása, tájékozottsága birtokában irigylésre méltó higgadt nyugalommal figyelte és kommentálta, ami körülötte történik. Azzal a baloldalisággal szemlélve a „magyar kapitalizmust”, amely tudta, mit jelent, hogy valamikor a pék fiából „nadrágos egyetemi ember” lehetett.
Megkapta az élettől, amit megkaphatott. Utolsó ajándékként pedig, hogy évek óta súlyos betegen, de utolsó pillanatáig tiszta elmével tudhatta betegségét, és a halála közeledtét.
Most mind szegényebbek lettünk.
FRISS RÓBERT
Forrás: Népszabadság
