HÍR: Hat kategóriában osztották ki az Aranyanyú-díjat, a Terézanyu-könyvek szerzője, Rácz Zsuzsa és a Richter Gedeon Nyrt. által létrehozott elismerést, melynek célja a nők társadalmi megbecsülésének és önbecsülésének növelése. A kitüntetést olyan nők vehetik át, akik klasszikus, női segítő szakmákban dolgoznak, és munkájuk nélkülözhetetlen, mégis csekély anyagi és erkölcsi elismerésben van részük. A hattagú zsűri a 250 jelölt közül Debre Istvánné csepeli pedagógust (képünkön), Szabolcs Judit gyógytornászt, dr. Mátyus Anna gyermekpszichiátert, valamint közönségdíjasként Tóthné Almássy Mónika kórházpedagógust, Pektor Gabriella gyógytornászt és dr. Kelen Kata gyermekgyógyászt díjazta.
A színesre festett kerítés stimmel. Az alapítványi státusz, valamint az angol nyelvtanítás is. Ami gyanús, az az épület előtt városi terepjárók sora, amiből magas sarkú cipőikben tipegő anyukák segítik ki a macijukat szorongató, bolyhos bundába/anorákba bujtatott csemetéiket. Mi egy másik csepeli óvodát keresünk.
Csak egy utcányit tévedtünk – ám mintha csillagászati mértékű távolságban lenne az előzőtől! Pedig a Mars, Vénusz, Űrhajós és Szabadság utca határolta, emeletes lakóépületektől közrefogott Majd Megnövök Óvoda kinézetre nemigen különbözik társától. Az idén szeptembertől a Magyarországi Baptista Egyház fenntartásába került ovi kerítése is színpompás – pár éve egy nagy multicég munkatársai kenték le színes festékkel, csapatépítő tréning gyanánt. Az udvaron minden igényt kielégítő, EU-konform játékok. A különbség akkor válik nyilvánvalóvá, mikor belépünk a termekbe: a korosztály szerint három csoportba bontott 51 kisgyermek cigány – ahogy óvónőik, dajkáik, a technikai személyzet is. Az ország első és mindmáig egyetlen cigány nemzetiségű óvodájában immár húsz éve alapelv, hogy rászoruló előtt nincs csukott ajtó: szőke fürtű és fekete bőrű kislány is szaladgál az izgatottan nevetgélő tiszta, egyenruhába bújtatott gyerkőcök között.
„Volt már itt miniszter, államtitkár is, minket mindig megtalál a kormányzat, amikor reprezentálni kell a külföldi vendégek előtt. De amikor a valódi, pénzbeli támogatásukra van szükségünk, elfelejtenek, lepasszolnak bennünket. Ebben, mármint a »cigányügyben«, nincs különbség a politikai oldalak között. Már a pályázatírásról is leszoktunk, teljesen hiábavalóan adtuk be azokat” – jegyzi meg, az intézmény alapító pedagógusa. Miatta vagyunk most itt: Debre Istvánné az idei Aranyanyu civil díj egyik kitüntetettje. Nem most ismerik el először a munkáját. „Örülök a díjaknak, persze, de mindet odaadnám, ha helyette legalább húsz embernek tudnának munkahelyet biztosítani… Ha megadnák azt a támogatást, amivel a rendszerváltás után munkájukat, otthonukat vesztő cigány családokat ki lehetne húzni a hatalmas nyomorból” – mondja. Szerinte a cigány gyerekek otthonról hozott, óriási hátrányát már az óvodától kezdve orvosolni kellene. Hogy később, utánkövetéssel, segítséggel értelmiségiként, szakemberekként visszakerüljenek a családjukba, s ott példaképpé váljanak – legalábbis ez az álom vált tettei mozgatórugójává.
Példaadóvá lett személyes élete, állítása szerint, kizárólag a szerencsén múlott. 1958-ban, 8 évesen került föl Budapestre, anyjuk halála után költözött ide a tanulást mindenekfelett ösztönző apjuk a Hajdú-Bihar megyei, viharsarki Bedő falucska cigánysoráról. A csepeli általános iskolában a mezítlábas, mindig éhes kislányt tanítónője, a budai Várnegyedben lakó úrinő, Dános Valérné karolta föl, s egy, a családjával töltött kéthetes karácsonyi szünet örökre meghatározta a kis Magdi sorsát. Aki nemcsak a tanítói pályát tűzte ki céljául, de annak a polgári légkörnek a megteremtését is, amelyet az Úri utcában tapasztalt. A Budapesti Tanárképző Főiskola elvégzése után nem volt könnyű munkát találnia. „Nincs takarítónői állás” – így fogadták már az iskolák portáján, pedig soha nem öltözött rosszul, de – mint megjegyzi – egy cigánynak, ha munkáért házal, csak ez jut…
Mégis, majd 30 évig tanított. „Amikor megláttak, a szülők egy része más osztályba szerette volna íratni a gyermekét, később meg hozzám jöttek bocsánatot kérve, hogy mégis csak hadd maradjon az a gyerek” – idézi föl indulását a pedagógus, akinek nem csak tanártársaival, a szülőkkel, de még a cigány gyerekekkel is meg kellett küzdenie. „Nem bírtak koncentrálni, nem volt motivációjuk, tudásvágyuk – sorolja a ma is tetten érhető nehézségeket. – Egyszer elfogyott a türelmem, és egy cigány fiúnak – életemben először és utoljára – lekevertem két pofont. »Hozom apám, agyonüt!«, ugrott Zsoltikám rögtön harci állásba. »Hozzad, megeszem az egész családod!«, feleltem neki. Nem is kellett sokat várni: félmeztelenül, mackónadrágban, strandpapucsban, ahogy illik bejönni egy iskolába, megjelent az apa. Nagy vehemenciával vágta ki az ajtót, majd ahogy meglátott, megtorpant. »Hát te tanítod a fiam? Nevelj belőle embert, amilyen te vagy, és ne haragudj!«, mondta. Akkor eldőlt bennem, hogy a cigánygyerekek nevelését csakis nagyon erős, rendkívül képzett, elhivatott cigány pedagógusokra lehet és kell bízni.”
Debre Istvánné ebben a hitében máig megingathatatlan. „Pár éve egy budapesti egyetem pszichológia szakáról kértek föl, hogy segítsek a pedagógusképzésben, ami a cigány nemzetiségűek hasznára lenne aztán. Egy kikötésem volt, hogy a résztvevők maguk is cigányok legyenek. No, a program létre is jött, nélkülem, persze egy cigány sincs benne…” – mond egy példát a sok közül.
Az óvodáztatástól a középiskoláig vitt költséghatékony, a szegregáció-integráció gumicsontját elkerülő intézményesített módszeréből ugyanakkor láthatóan nem kér senki. Pedig ezzel korán elhalt gyógypedagógus unokaöccse, az iskolát korábban működtető alapítványnak nevet adó Kovács Zoltán álmát válthatná valóra. „A halottak nagyobb hatással vannak az emberre, mint az élők” – utal arra a tapasztalatban rejlő bölcsességre, ami odahagyatta vele és matematika-fizika szakos férjével az általános iskolai katedrát. Megérte? „Ott több volt a sikerélmény, itt több a munka – foglalja össze. – A cigányság körében a rendszerváltás óta már a második generáció nem jár dolgozni, ezért is törekszünk rá, hogy a gyerekek mellett a szülőknek is segítsünk.” Segítségkérésből nincs hiány. Sokan nem csak azért nem az állami óvodába viszik reggelente a gyermeküket, mert nem mentek át a „fehérségi” teszten, s létszámhiányra hivatkozva tanácsolták el őket, de bejelentett lakásuk sincs. Többen Debréékhez vannak bejelentve, de a bürokrácia útvesztői eleve lehetetlenné teszik a szükség- vagy szociális lakáshoz jutást, mikor egy egyszerű családlátogatás megelőzhetné a hivatali utat… „Mindenkit szívesen láttunk, ösztönöztük a gyerekeket, maradjanak itt egész nap, iskola után itt írják meg a leckét, mert nálunk van fűtés, villany, foglalkozik velük pszichológus, logopédus, mozgásukat fejlesztőpedagógus segíti. Itt ugyanazt kapják ingyen a gyerekek, amit 80-100 ezer forintért kapnak mások a magánóvodákban. Ráadásként pedig a cigány nyelvet és az identitást is megtanulják. Utóbbit úgy, hogy ne legyen kisebbségi érzésük, de ne is essenek át a ló másik oldalára. Arra is felkészítjük őket, hogy nekik kétszer olyan jól kell teljesíteniük, hogy sikert érjenek el.”
Nehéz lesz, nem kétséges. Ám az biztos, hogy Magdi asszony „gyerekei” a kezdeti biztatást megkapják.
Légy a tesóm! – elnevezéssel hirdet meg programot a Kovács Zoltán Alapítvány. Magánszemélyek, intézmények adománya révén az intézmény az óvodából kikerülő gyerekek iskolai utógondozását, valamint szüleik nevelését valósítaná meg. Családi napok keretében szerveznek tréningeket mindazon problémák megoldásáról, amelyek hétköznapjaikat meghatározzák, pl. családfő feladata, javak megszerzése, beosztása, szenvedélybetegségek kezelése, munkakeresés, gyereknevelés.
Rácz I. Péter
Forrás: Vasárnapi Hírek, fotó: Hernád Géza
