A halkan duruzsoló rádióm értelmemhez eljutó hangfoszlányaiból arra ébredek, hogy köd van! Az öt órás hírekben mondják! Azonnal kinyílik a szemem és már kaptam is magam az ablakhoz. Tibit, a szomszédot kerestem! Ő az etalon: ha látom, nincs nagy köd, ha nem akkor meggondolandó aznap a kocsi használat. Tibinél fényár, és tisztán látszik a hajnali készülődés. Pakolja a csomagjait, dobozait a furgonba, miközben Erika a feleség elemózsiával kászálódik az ülésre. Nehezen tud beülni, mert gombócként felöltözött. Egész nap, a főváros valamelyik közterületén fognak árulni, az Isten szabad ege alatt. Tibi is végez, becsapja a csomagtéri ajtót és bekászálódik az asszonya mellé. Szótlanul indulnak a bizonytalanságba.

Nem tudják, hogy hol tör rájuk a közterület felügyelő, alázza meg őket és kobozza el az árut. Mindegy; ez látszik megtört arcukon. A hét szűk esztendőben a karácsonyi vásárlási lázban ott kell lenni, ahol kereslet van. A rezsiharcból megmaradt számlák özönét egyre nehezebb fizetni. Pedig már nem is fűtenek állandóan! A nagy fiúk családot alapított és elköltözött, a lányuk, meg Kanadába menekült.

Nem mozdulok az ablaktól, holott már néptelen az utca.

Tekintetem a távolabb lévő szomszéd hivalkodóan kivilágított, villódzó fényben úszó fenyőfájára fókuszál. Úgy mondta a másik szomszédasszony: Fideszesek, ezért, most tejjel, mézzel folyó Kánaán van náluk. Mégis érzem, hogy nem ez tart az ablaknál. Várok valakit, aki ilyenkor szokott vézna testével és kacska lábával erre haladni. Szatit, a trafógyári munkást, a régi kirándulások mókamesterét. A spiccesen tréfálkozó, bohémot, az egykori nép kedvencet, a Rév utcai gödörből. Hiába várom, hisz nem jár mostanában erre, mert november hetedikén a fülkeforradalmárok, kiebrudalták szerénynek is csak túlzással mondható hajlékából.

A múltkor, találkoztam is vele a közeli Csillagtelepen. Ő vett észre előbb, és amire én megláttam már sietős léptekkel haladt a túloldalra. Nem akarta szégyenét rám önteni. Tudja, hogy ebben a világban különösen nagy deficitje van a toleranciának és a megértésnek. A hajléktalanságról meg egyes intézkedések azt sugallják, hogy bűn. Ha bűn, ő bűnös! Érzi, hogy utcára kényszerítése egyben azt is jelenti, hogy egy más világba lökték. Abba, ahol az élők és a holtak között csak keskeny sáv létezik. A társadalom kivetettjei, "leprásai" lettek!

Azok, akik látványa zavaró, szaga bántó, érintése undorító. Ha kéregetnek, is - már megtanulták - hogy pohárkát tartsanak. Nehogy véletlenül hozzá érhessenek a "felsőbb kaszt" még könyörületes egyedeihez. Egy kifli, egy féldeci, életmentő lehet. Ez nekik a mindennapi túlélő gyakorlat. Élesben, védőháló nélkül!

Nincs nevük, csak a "csövi", jobb esetben "hajléktalan" az összefoglaló meghatározásuk. Az ember, - aki elfordított fejjel és gyorsított léptekkel hagyja ott őket - azt hiszi, hogy ilyen helyzetbe sosem kerülhet. Hiszi, de a tudatában benne van és irtóztatóan szorongatja, hogy igenis lehet ő is olyan, mint az elkerült, lenézett szerencsétlen!

Érzi az ősi válasz igazát: "amik voltunk - vagytok, amik vagyunk - lesztek". Ez a tény az, ami a dühöt és az agressziót kiváltja az emberekből. Alsó és felső szinten egyaránt. A közemberek, a fejük elfordításával, a "maga kereste sorsát" vállrándítással és közömbösség mímeléssel reagálnak. A kerületi, fővárosi, parlamenti vezetők, pedig kitiltással, jogfosztással, kilakoltatással, megaláztatással rövidítik az útjukat. Ez persze a szerencsétleneket hidegen hagyja. Ők már csak fél lábbal vannak az emberi közösségben. A másik lábuk, már egy más világban lebeg. Ott ahová mindenki eljut egyszer.
Két, három, esetleg négy telet tudnak átvészelni.

Ez egy egyirányú utca! A vége a II. Rákóczi F úti temető. (Nem örülnek, hogy mostanában döntés született, hogy a főváros összes szegényét itt hantolják majd el a hozzátartozóik. De nem is bánják.) Tudják, hogy utálják őket a hatóságok, utálják az emberek és utálják ők is saját magukat.

Pedig csak egyetlen arc van a világon. Az ember arca! Benne a gyűlölködő, a hazudozó, a haragos, az embertelen és a pénzhajhász, de benne van a mosolygó, a könyörületes, és a segítő is. Tessék választani!

Megdörzsölöm a szemeimet és konstatálom, hogy nincs is köd: mármint meteorológiai értelemben! Aztán csodálkozva dörzsölöm a kezem a nadrágszárba. Könnyes?
Biztosan félálomban vagyok még, csakis ez lehet az oka. Ezért értettem el a híreket is, miszerint piros riasztás van a köd miatt! Hm!

Lemegyek, beengedem a kutyákat a lakásba. Örülnek! Behozom az újságot, és leülök a tűz mellé. Olvasok!

Forrás: a szerző blogbejegyzése