Ha valaki a most következő publicisztikában a  Csepeli Hírmondóra, a csepel.hu-ra és a helyi lakáj média egyéb szócsöveire ismerne, akkor az nem a véletlen, hanem a kétségbeejtő hasonlóság és a fideszes lakájok műve. Elöljáróban csak egy kis ízelítő: 

Lássuk be, ennek a rendszernek nincs szüksége újságírói értékekre...Gyűlölik is a vitázó sajtót, miközben nyilvánvalóan tartanak tőle...Maradna a hűségesek, az elszánt lakájok kitüntetése. De ezeket minden jel szerint megvetik, tárgyként kezelik, tudván, a régi szellemben úgy is kinyalnak minden eléjük tolt tálat. A lakájmédia lojalitását természetesnek vélik.

Íme a cikk a maga teljességében:

Vannak szerencsés esetek is a mi hazánkban. A kormánynak, de különösen Balog Zoltán sok mindenért felelős miniszternek például – mondjuk ki – disznó szerencséje van, hogy nem kellett idén Táncsics-díjat osztania. A díj elveszett.

Ő állítólag odaadta volna a nemzeti médiahatóság nevű másik pártszervnek, de az köszönte s nem kérte. Javaslatok sem érkeztek: a MÚOSZ jogos felháborodásában lemondott a jogról, a lojális, jobboldali, felekezeti hírlapírók pedig akkor javasolnak, ha a kormányuk erre felszólítja őket. Nem szólította. Pedig lett volna nyilván veretes tarsolyukban pár veretes név.

Az újságírók kormányok általi díjazásáról egyébként egyesek azt gondolják: szégyen, ha az újságírót a kormány jutalmazza, kitünteti, mert akkor kölcsönösen elfogadják, hogy hűbéri viszonyban állnak egymással. A másik vélekedés szerint az újságírás alkotói tevékenység, jár érte a díj, különösen, ha a szakmai szervezetek konszenzusa is a díj mögé áll.

Szerencsés országokban lehetséges az ilyen vita. Balog miniszter tavaly csúful blamálta magát és a Nemzeti Egyetértés Rendszerét, amikor egy karakterisztikusan szélsőjobboldali szerzőt tüntetett ki. Olyan kollégát, akinek mákonyos gondolatait a miniszter köreiben sem mindenki tartotta ildomosnak, már csak a nemzetközi sajtóvisszhang miatt sem. Nehéz volt vitatkozni azokkal, akik Szaniszló Ferenc írói munkásságában sokféle zavaros gyűlöletet véltek felfedezni.

De lássuk be, ennek a rendszernek nincs szüksége újságírói értékekre. Az Orbán-világ maga formálja önképét. Ott van az utcákon a „Magyarország miniszterelnöke” feliratú giccsesre retusált, botoxozott koraöreg fotókon. Ott van az öntelt önreklámhadjárat buta szövegeiben.

Ennek az embernek és sleppjének zavaró a kritikus hangnem, az elemzés, különösen az irónia. Tehát nem ismerhetik el a kritikai média kiválóságait. Gyűlölik is a vitázó sajtót, miközben nyilvánvalóan tartanak tőle.

Maradna a hűségesek, az elszánt lakájok kitüntetése. De ezeket minden jel szerint megvetik, tárgyként kezelik, tudván, a régi szellemben úgy is kinyalnak minden eléjük tolt tálat. A lakájmédia lojalitását természetesnek vélik, az államilag tartott rádiók, televíziók is besoroltatnak ebbe a propagandistacsapatba.

Aki nem muzsikál úgy, ahogy vezényelnek, az röpül. A magyarországi közmédia lassan eléri észak-koreai társszervei szintjét. Mivel a rezsim vezetői újságot nem, csak sajtószemlét olvasnak, az önképük is olyan, amilyent rendelnek a szemléző haveri cégektől.

Szóval a Táncsicsról elnevezett díj nem illik ebbe a mai világba. Táncsics sem a maga plebejus világképével, demokrata ábrándjaival, hiszen ő képes volt az urakat is „kendnek” szólítani az egyenlőség eszméjének jegyében. Táncsics hitt a szabad sajtóban, s be is csukták emiatt. „Magyarország retus-miniszterelnöke” olyannak adna díjat, aki visszaviszi Táncsics Mihályt a börtönébe.

Miklós Gábor

Forrás: Népszabadság