A zászlót lengető, siető pozícióban megörökített Ilja Afanaszjevics Osztapenko (ahogy évtizedekig helytelenül emlegettük: Osztyapenko) 1951-től 1992-ig állt Budapest határában, a Balatonra vezető út szélénél, és egy külföldi számára bizonyára nehéz volt eldönteni, hogy autóversenyt int le, tajcsigyakorlatot végez, táncol, forgalmat irányít, vagy mit csinál. Amúgy súlyos katonaköpenye, akárha könnyű selyemből volna, szép hullámokat vetve lobog a szélben, tekintete a messzeségbe fúródik, leginkább amolyan – a szocreál művészi vegykonyhájában kikevert – magasztos figuraként értelmezhető. Nem véletlenül.
Osztapenko kapitány hosszú évtizedekig volt hivatott üzenni, hogy ilyen egy háborús hős, ilyen a mi egyik felszabadítónk; amúgy persze tényleg az volt.
Mint azt jól a fejünkbe vésték annak idején az iskolában, 1944 decemberében (néhány hónap híján 70 éve) Malinovszkij marsall parancsára parlamenterként indult a frontvonal túlsó oldalára, a német csapatokhoz, egy a német hadsereget megadásra felszólító ultimátummal. (Zárójelben: az ultimátumot a budai oldalon Osztapenkónak, a pesti oldalon Steinmetz Miklós századosnak kellett átadnia, és mindkét követ útja tragikusan végződött.)
Osztapenkót a küldetés teljesítése után, amikor visszaindult a szovjet oldalra, fehér zászló ide vagy oda, lelőtték. Az elvtársi magyarázat szerint hátulról a németek, valójában inkább tévedésből a saját bajtársai. Mindazonáltal a mítosza köré farigcsálható legenda arra ösztönözte a politikai vezetőket, hogy szoborral tisztelegjenek előtte.
Osztapenko, a szovjet hadsereg egykori századosa ettől kezdve lényegében Budapest nyugati kapujának emblematikus figurája lett, a Balatonra indulók találkozási és tájékozódási pontja. Aki végignézte Magyarország első autópályájának, az M7-esnek az átadását, az autóforgalom növekedését, a magyar tengerre és a nyugatra igyekvők boldogságát, később, a rendszerváltozás környékén a Bécsből műszaki cikkeket fuvarozók örömét, a tetőcsomagtartókon tornyosuló hűtő- és mosógépeket.
Osztapenko még két tréfásnak szánt szófordulatot is generált, az egyikkel a lehetetlennek tartott, soha be nem következő eseményeket jellemezték: „Majd ha Osztapenko lépést vált!” A másik a kínos pesti szóviccek családjából származik, és arra utal, hol találkozik a régi Balatoni út és az M7-es autópálya: „ott, ahol az utat ketté osztja-penkó”... Elnézést.
Amikor 1992-ben elkezdődött a politikai fogantatású szobrok, szoboralakok eltávolítása a közterekről, Osztapenkóval és Steinmetz Miklóssal kapcsolatban alakultak ki nagyobb viták, de mert akkoriban az elmúlt rendszer minden emblematikus utalása, szobra, jelképe hisztérikus dühvel került a süllyesztőbe, mentek ők is, Osztapenko jelesül a budatétényi Memento Parkba.
Maradt helyette egy űr, amelyet a kerület vezetői eleinte egy Szent Kristófot, az autósok védőszentjét ábrázoló szoborral akartak kitölteni, de a fura alakváltásra végül nem került sor. Született kósza terv egy magasba nyúló, gömb alakú, forgó kilátótoronyra is, és bizonyos legendák szerint a közeli benzinkút tetejére el akarták készíttetni az Osztapenko-szobor felfújható változatát, de az már aztán tényleg abszurd lett volna, hogy a hős kapitány úgy lebegjen az autópálya bevezető szakaszánál, mint egy gigantikus gumizsuzsi.
Egy ideig Osztapenkónak hívták a szobor helyétől néhány méterre található pékbódét, és még ma is annak hívják az ott található gyorséttermet, noha nincs rá kiírva.
Osztapenko hűlt helyén most gazos betondarab és két véletlenül odagurult dísztárcsa található, néhány méterrel távolabb pedig egy reklámfelirat: „Ajándékozzon tankvezetést.”
De ha a környéken sétálóktól érdeklődünk, Osztapenko szobráról mindenki tud mondani néhány mondatot, és bár a bronzalak több mint húsz éve távozott hason fekve egy túlméretes tárgyakat szállító teherautó platóján, ma is pontosan azonosítható a hely, ha valaki azt mondja: „Találkozunk az Osztapenkónál.” Aki lépést sohasem váltott, csak lakhelyet.
Az alkotóKerényi Jenő a huszadik századi magyar szobrászat, benne a monumentális köztéri plasztika kiemelkedő egyénisége, kétszer kapott Munkácsy-díjat, kitüntették Kossuth-díjjal is. Osztapenko szobrát 1951-ben alkotta meg, 1958-ban a brüsszeli világkiállításon Somogyi Józseffel együtt készített Táncoló című szobrával Grand Prix-t nyert.
Trencsényi Zoltán
nol.hu
