Kertész Imre kormányzati kitüntetésével kapcsolatban csak annyi biztos: nem azért kapja, amiért megérdemli. A taktikai megfontolások, hátsó gondolatok, további célok homályos körét tekintve lehet tippelni – méghozzá elég jó találati aránnyal –, de nemigen érdemes. Azért nem, mert bármi is az, bumeránggá válik: visszaüt.
Itt van ugyanis az életmű, csúcspontja a Sorstalanság. Itt van az író az ő Nobel-díjával, amihez képest a legmagasabb állami kitüntetés – még ez a furcsa és markáns történelmi múltat maga mögött tudó Szent István-rend is – legfeljebb buksisimogatás.
Vicces buksisimogatás ugyan: hivatott dicsérni a díjazott nagyságát; azt a nagyságot, amelyet mindeddig vonakodott elismerni az a hivatalosság, amely most ennyire nagyon elismeri.
Mennyire nagyon? Annyira nagyon, hogy mérhetetlen arcátlansággal, tenyérbe mászó cinizmussal ugyanazt a kitüntetést adják Kertésznek, amelyet annak idején Hermann Göring kapott. Ehhez önmagában nincs is mit hozzáfűzni, legfeljebb a miniszterelnök tegnapi felszólítását: „keresztényüldözés zajlik, a saját fajtánkat meg kell védenünk”.
Meg még azt, hogy Lázár tárgyalni akar a zsidó szervezetekkel: „csehül” áll a holokausztév.
Rakja egymáshoz ezeket az elemeket, aki akarja, nem fognak összepasszolni.
Kertésznek mindez nem számít. Mindegy, hogy átveszi-e a kitüntetést – át is veheti, ne érje érte rossz szó. Mindegy, hogy szoborba öntik-e a Szabadság téren, mindegy, hogy az alaptörvény függelékeként adják-e ki újra a Sorstalanságot. Kertésznek mindegy – és lehet mindegy nekünk is.
Tigrisbukfencet hányhat Schmidt Mária, Lázár és Orbán – Kertész Imre a mi írónk, a miénk, akik olvassuk a műveit.
