Meghalt Sztankay István Kossuth-díjas színművész, a nemzet színésze - tudatta a Nemzeti Színház kommunikációs osztálya pénteken az MTI-vel.
Sztankay Istvánt életének 79. évében hosszú betegség után, családja körében érte a halál pénteken. A művész temetéséről később intézkednek.
Csáki Judit, a Népszabadság rangos publicistája, színikritikusa így emlékezik a közönség által nagyon kedvelt művészre:
Na, ma odafönt – vagy odalent vagy sehol – a Jövőre, veled, ugyanitt című darabot játsszák, a klasszikus szereposztásban, Schütz Ilával és Sztankay Istvánnal, darabbeli nevén George-dzsal. Ez lesz a háromszázsokadik előadás, megint teltház előtt.
Persze, látni fogom még – ha van csöppnyi esze valakinek a királyi tévében, akkor most nekiállnak a Bors Máténak, mármint levetíteni; kíváncsi lennék, hogy bírta az idő múlását, mégiscsak bő negyven éve volt. Mert Sztankay jól bírta, mármint az idő múlását; tessék megnézni a fényképeket, az a típus, akinek aztán igazán jól állt az őszülő halánték, meg néhány barázda itt-ott.
Tragikus hősszerepre nem emlékszem, intrikusra inkább – és már nem is tudom, láttam-láthattam-e Rómeónak, vagy csak annyit emlegették, hogy mintha láttam volna. De a Varsói melódiában tényleg láttam – filmen, nyilván, hisz most fölütöttem a netet, és látom: 1969-ben volt –, Törőcsik Mari volt a partnere, és ez a Szorin-darab, ami persze a színházak kötelező szovjet kűrjének részeként került a repertoárra, bájos és finom kis játék volt, némi melankolikusan és visszafogottan tragikus levegővel.
„Madáchos" színész volt mindvégig, akkor is, ha lenyomott előtte egy tízest a Nemzetiben, aztán tizenhat év után a Madáchból is eljött, és akkor jött a József Attila. Madáchos színésznek lenni, ez jelent egy stílt és stílust, de alapvetően a szakmai profizmust jelenti, a színpadi jelenlét által kelthető hatások fölényes és biztos ismeretét.
Hát tudta. Behozta azt a jó svádáját, meg azt a jellegzetes hangját, és megcsinálta a szerepet. Amit ráosztottak, azt. Például Gált Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában, amiben, tudják, ugye, Turay a kapitány, de ha Gál nem elég jó Gál, akkor megette a fene az egészet. Sztankay Gál volt.
„Elegáns úr", olvasom most a szereplistát; így hívták az egyik szerepét: elegáns úr. Tényleg elegáns úr volt, és ezt nagyon jól tudta magáról; játszott az eleganciával, a férfibájjal, a lehengerlő külcsínnel, mégpedig jól játszott vele, mert fontos volt neki.
Panaszolja ugyan, hogy jó lett volna tíz centivel magasabbnak lenni – keringenek anekdoták különféle szereplehetőségek kapcsán erről a hiányzó tíz centiről –, de hát nem maradt le semmiről, s ha gondol most valamit, hát azt biztos nem, hogy nem vette ki az életből, ami járt neki.
Amikor a legjobb formáját futotta, még bőven készültek filmek és tévéfilmek, és a színházi előadásokat is gyakran közvetítették. Szóval sztár volt, olyan sztár, amilyen csak lehetett itt, ebben a jobbára bezárt országban, amely azért megbecsülte a sztárjait, nem vehetett észrevétlenül tíz deka párizsit.
A kétszereplős darabok, ezek kínálták neki a hosszú szériát: a Varsói melódián kívül a Dunakanyar (Hámori Ildikóval, de előtte még Ruttkai Évával is), és Bánsági Ildikóval Heltai Néma leventéjét, ami ugyan szigorúan véve nem kétszereplős, de ő volt benne Agárdi Péter; és aztán a Jövőre veled ugyanitt, a Madáchban.
Beszélték akkoriban, hogy Schütz Ila nemcsak a színpadon partnere, de ez épp nem volt igaz, akkor sem, ha Schütz halálával bizonyos értelemben ő is megözvegyült. Színpadi partnert veszíteni fájhat annyira, mint partnert veszíteni.
A hang, az nem öregszik – illetve van, hogy igen, de az övé nem. Tony Curtis magyarul az ő hangján beszél, de nekem Belmondo is, a híres mozifilmjein.
Megkapta az összes kitüntetést, amit megkaphatott, legutóbb a Nemzet Színésze lett, Garas Dezső halála után. Felemás boldogság: a Nemzet Színészei addig élnek, míg meg nem halnak, és bár így vannak ezzel a nem-Nemzet Színészei is, mégiscsak arról van szó, hogy elment egy Nemzet Színésze, mert meghalt Sztankay István.
Forrás: nol.hu
