Volt már tanár, vasutas, vízügyes, rezsihuszár, kiszes, SZDSZ-es, fideszes, na most mi lesz? Fogyatkozó híveinek Borbély Lénárdot hagyja örökül?
Himnusszal és szózattal köszönt el a csepeliektől Németh Szilárd. A kettő, nemzeti fohászunk és második himnuszunk között, még volt egy önkormányzati pénzből készült választási kampánykiállítás is, ahol Németh Szilárd elköszönését, búcsúszózatát is élvezhette a nagyérdemű.
Szokásukhoz híven a csepeli önkormányzati vezetők kb. 18 órával a kampányrendezvény előtt (nehogy megtudják a csepeliek, hogy elköszön Németh Szilárd), az önkormányzat alpolgármestere, Ábel Attila által működtetett fideszes szócsövön, a csepel.info-n hirdették meg először a rendezvényt. A fantasztikus, rég várt hírre valószínűleg a csepeliek ezrei jelentkeztek volna, hogy részt kívánnak venni Németh Szilárd búcsúztatásán. Azért, nehogy szó érje a ház elejét, másnap, a kiállítás napján, kora reggel, a csepel.hu-ra is felkerült a meghívó.
A nagyszabású, bár végül csak néhány tucat embert megmozgató eseményről szóló rövid tájékoztató viszont hamar felkerült a csepel.hu-ra. Elemzését egy formai megjegyzéssel kezdem. A cikk címe: „A XXI. Kerület 21 képben – négy év fejlesztéseiből nyílt tárlat a Szent Imre téren” A tárlat a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint „több művész műveit bemutató képzőművészeti kiállítás”. Ezek a propagandacélokat szolgáló képek, szövegek semmiképpen nem művészi alkotások, nem lebecsülve a fotókat készítők szakmai tudását, de mégiscsak választási kampányanyagok.
A lényeg azonban az ezrek által várt polgármesteri elköszönő beszéd, amely hűen tükrözi előadójának személyiségét. Polgármester úr, aki a 2010-es eskütételekor még több hajjal, szakáll nélkül és egy kicsit soványabban állt a közönség elé, most némi átalakuláson átmenve állt megfogyatkozott hívei körében, azt állítja, hogy összeférhetetlenség miatt „nem tudok elindulni a polgármesteri választáson”. Elfelejtette (nem csoda, „húsz évet” dolgozott „a kerületért”, s az ellenzékben töltött „tizenhat” év nála duplán számíthatott), hogy Ő döntött, melyik választáson indul: az országgyűlési képviselői vagy az önkormányzati megmérettetésen.
„Húsz évet dolgoztam a kerületért, ebből tizenhat évet ellenzékben, négyet pedig polgármesterként.” – mondta nagy ívű búcsúbeszédébenNémeth Szilárd. Pontosítok: a húsz az csak tizenhat, hiszen 1998-2010 között volt ellenzéki képviselő, négy éve polgármester, és a tizenkettő plusz négy a matematikában csak tizenhat. Ráadásul a tizenkét év alatt, amikor az ellenzékiség keserű kenyerét ette, és „dolgozott” időnként a kerületért, a közel kétszázezres képviselői tiszteletdíja mellett voltak jól fizető állásai is (előbb a Vasutas Szakszervezet osztályvezetője, majd 10 éven át a Környezetgazdálkodási Intézet, illetve jogutódja a VITUKI igazgatója volt), miközben a Fővárosi Önkormányzat közgyűlési tagságáért és 2,5 év országgyűlési képviselőségért is el kellett szenvednie némi jövedelemnövekedést. Ráadásul ezek az utálatos szocik, akiket megválasztása után a testületi bizottságokból is kitiltott, még sporttanácsnokká is megválasztották. Nem is tudom, hogy bírta! Csak nyűg lehetett az egész. Biztos, hogy a kerületért vívott önzetlen csatái (már akkor is harcolt mindenkivel), segítették csak át a mindennapi nehézségeken. Polgármesterként egyszerűbb lett a sorsa. Az ellenzéki lét nem nyomasztotta, viszont három helyről szerzett jövedelme jelentősen megnövekedett, sőt párt- és frakciótársai teljesen ingyen gépkocsi használat megszavazásával is segítették a kerületért végzett áldozatos munkáját. Látszólag nyugodtan állt tehát a 21 tábla előtt, az általa gerjesztett állandó harcban küzdhette végig „az ellenzéki időket és az elmúlt négy évet”. Harcát azonban elvesztette, a legfontosabb csatában elbukott. A csepeliek miatt nem lett tavasszal egyéni választókerületben megválasztott országgyűlési képviselő.
Ezek után már csak balkezének mutatóujját kellett felmutatnia, és „mindenkinek figyelmébe ajánlani” harcostársát, a nagyszerű, még a talicskázásban is segédkező Borbély Lénárdot, a „jól képzett közgazdászt”, aki állítólag éveken keresztül hallgatott az ellene indult vádeljárásról, s akit örökösének nevezett meg. Válasszák meg, vagy, ahogy fogalmazott, „szavazzanak Borbély Lénárdra”. Mert „folytatni” akarják. Lehet, hogy sokan fenyegetésnek vették folytatási szándékát?
Talán ennek is köszönhető, hogy ezt követően Németh Szilárd alighanem elvesztette a fonalat, mert sok minden nem oda illő témával foglalkozott. Érezhető, hogy a Szent Imre tér felújításával kapcsolatos lakossági, civil szervezeti és ellenzéki kritikák is felizgatták, így aztán ami belefért, mondta. Mert ez a tér „mindenkit elbír”, a „gyülekező ellenzékieket” is. Ezek szerint még azt is, hogy valaki „Hyde Park”-ként használja. A „Szónokok Sarká”-n érezve magát, bár hordó nem volt alatta, kikérte magának Csepel központi terének legyalázását. Az nem derült ki, mit és kit ért ez alatt. Majd hosszabban foglalkozott a tér nevével: „Szent Imre térből lett a nép nevében (sic!) Imre tér.”, majd „visszakapta eredeti nevét.” Idáig jutva az olvasásban, én a türelmemet vesztettem el. polgármesterünk nem ismeri Csepel történetét. Pedig az 1838-as árvíz után újjáépült falu alaprajzát megőrizte a mai Csepel is. (Kubinyi András: Csepel története a Vasgyár alapításáig) A rendszerváltás előtti Tanácsház tér, a mai Szent Imre tér, az 1839-ben készült alaprajz szerint a Főtér nevet viselte.
Azért eddig talán még sem akart visszatérni, csak az 1945 előtti, „a kommunista hatalomátvétel előtti….közösségi teret” gondolta visszaadni a csepelieknek. Ezzel a mondattal több gondom is van. Az egyik, hogy 1945 nem „a kommunista hatalomátvétel” éve volt. A másik, hogy a csepeliek nagyobb része nem kérte a „harmincas években elkészült” irredenta, közel 25 millióért felépített országzászlót, „amely a Nagy-Magyarország, a magyar élettérnek (milyen kurucos megfogalmazás, szerzői megj.) a lehetőségét adta a csepelieknek.” Mint ahogy azért sem tüntetett a polgármesteri hivatal előtt több ezer csepeli, hogy bárki visszaállítsa „a tér eredeti állapotát”, 400 millióért, hogy újabb szökőkutat építsen a térre, csökkentse a zöldfelületet, vagy, hogy visszaadja a tér „szakralitását, azzal, hogy felújítottuk a főváros legrégebbi szobrát, a Nepomuki Szent Jánost”. Csak két dolog nem igaz az idézett mondatból. Sajnos nem ez a főváros legrégebbi szobra, hanem a Zsigmond téren álló Szentháromság szobor, amely 1699-re készült el, míg a Nepomuki Szent János szobor 22 évvel később lett felállítva. Az meg finoman mondva is blődség, hogy vissza kellett adni a „tér szakralitását”, egyrészt mert 1862 óta áll rajta a templom, másrészt a „felújított” szobor 2010 előtt is a Szent Imre téren állt.
Aztán jött a „sorban második” tábla, a vagyongyarapodást mutató képek előtti kényszerű magyarázkodás. ”Most úgy adom át a kerületet utódomnak, (a téren csak az Ő utódjelöltje volt jelen, szerzői megj.) hogy 2,21 milliárddal gyarapodott közös vagyonunk.” – mondta Németh Szilárd. Ami a vagyongyarapodást illeti: a 2011. április 28-i, előző évről szóló beszámoló szerint az önkormányzat vagyona 2010 végén 77,8 milliárd forint volt, míg a 2013-as a költségvetési beszámolóban csak 73,9 milliárd forint lett, általa is aláírva. Ez közel 4 milliárdos vagyonvesztés. Hozzák már nyilvánosságra, mi az hatmilliárdos vagyonelem, amellyel mostanra több mint kétmilliárdos gyarapodás mutatható ki közös vagyonunkban.
Ennyit a négy év eredményeit bemutató „tárlatról”, az elmondott elköszönő beszédről. Előadója, Németh Szilárd, sértődött embernek tűnik. Pedig nem mi vagyunk felelősek csepeli bukásáért. Minden hatalom, pénz paripa, fegyver a kezében volt. Nem tudott vele élni. Október 12-én azonban „kedves barátját” utódjelöltjét sem szabad közel engedni a hatalomhoz.
V O X
