Egy kezdő emigráns feljegyzései
A CSÚ szerkesztőjének javaslata:kérjük, ha Kácsor Zolt most következő írásának olvasása közben könny szökik az olvasó szemébe, akkor azt ne szégyelje. De ne szégyellje azt sem, amikor eloszlik a könnyfátyol és ökölbe szorul a keze...
Én a rózsafa gombos szobainasomért indultam harcba, Jeva Ivanovna pedig a türkizkék színű, argentin marhabőrből készült téli csizmájáért, s hiába küzdöttünk foggal-körömmel, a frontok megmerevedtek. Egyikünk sem engedett.
– Én nem megyek sehová a türkizkék csizmám nélkül! Ha nem vihetem, akkor én sem megyek! Menj egyedül! – így fenyegetőzött Jeva Ivanovna, életem párja, akivel éppen elköltözni készülünk Magyarországról Franciaországba, de nem tudjuk eldönteni, hogy mit vigyünk magunkkal, s mit ne. A furgon befogadóképessége véges, át kell gondolnunk, mik a legszükségesebb dolgok egy emigrációban. Illetve hát... Emigráció... Még hogy emigráció... Egy tisztességes emigráns a tengerentúlra megy. Elbujdosik Amerikába. A Tűzföldre. Elrepül a lehető legmesszebbre innen, s szomorkás képpel kiköt Új-Zélandon. De mi maradunk Európában, ahol eddig is laktunk. Voltaképpen maradunk otthon, csak éppen odébb költözünk néhány országhatárral. Amúgy e szót – „emigránsok” – barátaink aggatták ránk, s rajtunk maradt. Tán azért, mert a kiköltözésnek a mi esetünkben – hogy úgy mondjam – társadalmi és politikai okai vannak. Nem bírjuk tovább, ami itt folyik. Ezért megyünk el. Viszont Jeva Ivanovna a bujdosásba magával akarja hozni a türkizkék színű, argentin csizmáját, s ez nekem nem tetszik. A furgon túlsúlyos lesz, lerobban, nem jutunk tovább a görbeházi kanyarnál, s fordulhatunk vissza a keserűség földjére, amit elhagyni készülünk örökre. Mindezt egy nyamvadt női csizma miatt.
– Nézze, Jeva Ivanovna – mondtam neki szigorúan, mert amikor jelentőségteljesen óhajtok beszélni hozzá, mindig a teljes nevén magázom –, hótaposóra a francia Riviérán semmi szükség!
– És erre a szobainasra? Korhadt, régi és ronda! – válaszolta izzó szemmel. – Arra mi szükség?
– Szobainas nélkül európai úriember nem emigrál! – közöltem hideg fensőbbséggel, mire gúnyosan fölkacagott:
– Úriember?! Annak van selyemnyakkendője! A szobainason egy darabot sem látok! Jellemző! Te még az esküvőnkre sem voltál képes nyakkendőt kötni!
Hát így emigrálok én, állapítottam meg magamban, selyemnyakkendő nélkül, női csizmával. E váratlan fejlemény hatására kezdtem kételkedni a döntésemben. Pedig bennem eddig nem volt kétség. Ellentétben az ismerőseinkkel, akik két csoportra oszthatók: egyesek féltenek minket, mások pedig a megértésükről biztosítanak.
– Milyen bátrak vagytok, hogy elmentek! – szokták mondani, mire én azt szoktam válaszolni, hogy akkor lennénk bátrak, ha maradnánk. Ilyenkor kicsit nevetgélünk. Mások meg azt kérdezik, hogy miért megyek el, ha megvan mindenem?
– Negyvenkét évig magyar voltam, ideje, hogy most már boldog is legyek – szaladt ki a számon a kelleténél nyeglébb mondat. Nem nevetgéltek rajta. Sírtak. Akárcsak én most, a csizma miatt. Már két zsák tele van Jeva Ivanovna cipőivel, szandáljaival és csizmáival. Pirosak, kékek, sárgák, zöldek, feketék, barnák. S mind jönnek velünk.
– Mi szükség van egy türkizkék bőrcsizmára a francia Riviérán?! – harsogtam prófétai tűzzel, mire Jeva Ivanovna a lehető legbájosabb mosolyával bólintott:
– Mert passzol ehhez a régi türkizkék táskámhoz! Nézd, ez az. Ugye szép?
Megtörten sóhajtottam. Ó, igen. Szép. Hát szépen vagyunk, szépen. Várj csak, te görbeházi kanyar! Várj! Jövünk!
Forrás: NÉPSZABADSÁG
