EGY KEZDŐ EMIGRÁNS FELJEGYZÉSEI (2)
Emeljed, Zsoltikám, most emeljed! – kiáltotta az oktatóm, B. Józsi bácsi a targonca emelővillájának elektromos hangját túlharsogva, én pedig emeltem, emeltem és emeltem. A nemzeti közlekedési hatóság előtt kellett a tudásomról számot adnom, és én számot adtam, holott lett volna dolgom sokkal fontosabb. Azokban a percekben, amikor Balmazújváros határában targoncán ültem, igazából Budapesten kellett volna lennem a Magyar polip 2 című tanulmánykötet bemutatóján, amelybe én is írtam egy fejezetet. De én az üres raklapokat emelgettem, s igyekeztem nem gondolni rá, hogy a majdani raklapokon később akár egy mázsa üvegpohár is lehet, egy rakomány igen drága bor vagy különlegesen törékeny műalkotás...
Az új életemben ugyanis targoncás vagyok. Pontosabban szólva: leszek. Még pontosabban szólva: OKJ-s papírom van róla, hogy elvégeztem az „építő- és anyagmozgató gép kezelője” elnevezésű tanfolyam „targoncavezető” szakirányát Balmazújvároson, s megszereztem a targoncavezetői jogosítványt, amelyhez francia nyelvű europasst igényeltem. Ez utóbbi birtokában a Magyarországon megszerzett bizonyítványommal és jogsimmal legálisan vállalhatok munkát bármelyik marseille-i szupermarket és hipermarket raktárában. Vagy a kikötőben.
Ó, igen... A kikötő! Bizonyára csak énrám várnak azok a feneketlen bendőjű kikötői dokkok, ahol az éhhalál küszöbén álló, s emiatt rakodói állással megkínált Vanek úr gyanakodva kérdezte: „s nehezek azok a ládák...?”. Hát igen, Vanek úr, nehezek. Mert hiába van nekem kertész végzettségem, történelem szakos főiskolai és egyetemi diplomám, sőt, doktori iskolában szerzett abszolutóriumom is hiába van, ha mindezzel Marseille-ben nem sokra megyek. Targoncásra azonban a Földközi-tenger legnagyobb kikötővárosában mindig szükség lesz – így szólt a jó tanács –, elmentem hát egy autósiskolába, ahol meglepetésemre rezignáltan fogadtak.
Nem én voltam az első többdiplomás, több nyelvet beszélő, nem kimondottan jó fizikumú szemüveges, aki a lelkében targoncáskarriert dédelgetett. S elmesélték, hogy Debrecenből sok család költözött a magyar–osztrák határra, mert az itthon értelmiségiként alig valamit kereső családfők jól fizető targoncás állást kaptak határ menti osztrák kisvárosokban. S valóban, targoncás csoportunkban többen igényeltek europasst, igaz, jobbára angol és német nyelvűt. Én voltam az egyedüli franciás. Ki is néztek a többiek.
Egy bizalmatlan nehézgépkezelő – aki kotrós szakirányra jelentkezett – meggyanúsított, hogy biztosan a NAV ügynöke vagyok, egy beépített targoncás, aki az OKJ-s tanfolyam titkait fürkészi. Zavartan mentegetőztem, s elmagyaráztam, hogy miért keveredtem ide, de nem hitték el. Akkor enyhültek meg kissé, amikor a legutolsó, múlt hét hétfői vizsgán is megjelentem, mert az már a gyakorlati volt, nem volt kétséges senki előtt többé, hogy az új szakmámat tényleg akarom.
– Emelem, Józsi bá, most emelem! – hallottam a saját hangomat valahonnét messziről, és emeltem, emeltem. Emeltem az üres raklapokat. Holott képzeletben Budapesten voltam a kötet bemutatóján, zakóban, szemüvegben, kezemben a nyomdaszagú könyvvel. Én, a beépített targoncás... De jó lesz. De jó lesz, ha targoncásként nem üveget rakodok majd, hanem könyvet. A súlyt, amit egy könyv jelent, azt legalább már ismerem.
KÁCSOR ZSOLT
Forrás: Népszabadság
