„Kedves Zsolt! Bocsásson meg érte, hogy zavarom a levelemmel, de évek óta olvasója vagyok, s nem állom meg, hogy el ne mondjam önnek: az egyik múltkori tárcájában egy mondata különösen szíven ütött. Azt írta: »negyvenkét évig magyar voltam, ideje, hogy most már boldog is legyek«. Ez nagyon megrázott. Tudja, nekem semmi közöm ahhoz, hogy ön elköltözik innen Franciaországba. Mi közöm hozzá? Semmi. Magánügy ez. Mi közöm ahhoz, hogy egy negyvenkét éves, hozzám képest fiatal ember feladja a küzdelmet itthon? Feladja, az ő dolga. Nem kérdezem meg, hogyan lesz belőle magyar író Marseille-ben. Az ő dolga, hogy lesz-e valaha magyar író. Annyian nem lettek már. Nem kérdezem meg, mit érez majd, amikor kicsi lánya franciául szól hozzá. Majd elviseli valahogy. Azt se mondom, hogy röpke egy-két év, és hazajőve idegen lesz neki e haza. Tudom, önnek most is idegen, különben nem menne el.
Csak azt akarom önnek mondani, hogy ezek után ön a távozása igazolását keresi majd minden egyes mondatában. Én viszont a maradásom igazolását.
Az utóbbi tíz-tizenöt évben létezésem alapvető élménye az, hogy folyton-folyvást összébb és összébb húzom magam. Területeket adok fel. Helyeket, ahová nem jutok már el, mert nincs rá pénzem. Időm. Kedvem. Mert csak olyan emberekkel találkoznék Zalaegerszegen és Budapesten, Veszprémben és Székesfehérváron, Debrecenben és Szegeden, akik ugyanúgy hátrálnak, egyre hátrálnak, mint én. Visszahátrálnak a belső tartományokba, a ma még szabad, de kimondatlan gondolatokba, vagy vissza, a határokon túlra, azokba a külső tartományokba, ahonnan a szabadság jött: más országokba.
Feladom a kritikát, mert nincs, aki értse, nincs, aki ne magyarázná félre szennyes kis megalkuvásból vagy politikai haszonlesésből, és nincs, aki cenzúra nélkül közölné. Feladom a vitát, mert nincs, aki merné tartani magát a független érvek egyenrangúságához.
Feladom a tények kutatását, mert már nem érdekelnek senkit, mert már a tények ellenkezőjét is az ellenkezőjére csavarták, még mielőtt nyilvánosságra kerülhettek volna. Feladom az álmaimat, az ábrándjaimat a hazámról, arról, hogy a hazám lesz még őszinte, boldog és szabad. Hovatovább azt is feladom, hogy létezhetek még magamba zárkózva, a hozzám legközelebb álló emberek pillantásaiból és mosolyából élve.
Feladom, mert egyre kevesebben vannak. Egyre kevesebben pillantanak rám. Egyre kevesebbet mosolyognak. Menjek én is külföldre? A nyolcvanas évek elején nagyon sokat gondolkoztam ezen. Amikor pártonkívüliként pártfegyelmit kaptam egy őszinte mondatomért. Azt tettem szóvá, hogy az elvtársak a saját maguk által hozott törvényeket sem tartják be. De én maradtam. Dacosan úgy gondoltam: nekem pontosan ugyanannyi jogom van itt élni, mint bárki másnak. És most is így gondolom. Ha elmegyek, semmim sem marad. Ha maradok, akkor se. Csak idő kérdése. Akkor hát nem mindegy? Hát nem. Én maradok. Mennyire lehetnék másutt boldog az én belső földem nélkül?
Talán az ön fiatalsága a kulcs. Ön csak negyvenkét éves. Én hatvan. Talán ezért nem értem a döntését. Vagy talán a veszteség sokkja miatt. Mostantól megint erősebben kell majd kapkodnom levegő után. Megint kevesebb lesz a szabad lélegzet. Ön is magával visz néhány jó korty oxigént, mint a többi száz- és százezer. De majd értesítsen, hogy milyen érzés idegenben levegőt venni. Tudassa valahogy. Mondjuk írásban, magyarul.
Ha képes marad rá.”
Kácsor Zsolt (Marseille)
Népszabadság
