Az időszámítás kezdetekor alapított kereszténység – onnantól, hogy Nagy Konstantin idején kvázi államvallássá lett a Római Birodalomban – ezer éven át nagyjából bírálhatatlan volt. Az első ismert ember, aki megpróbálta kritizálni (és túlélte a kísérletet), Assisi Szent Ferenc volt. A Napfivér, Holdnővér Francescója radikális reformjavaslattal lépett fel, de az egyházi közeg annak ellenére sem fogadta tárt karokkal, hogy állítólag maga az Isten mondta neki egy látomásban: „menj, és javítsd meg a házamat, mert romba dől”.

Mire a következő reformer, Luther fellépett, az anyaszentegyház már pénzért árulta a bűnbocsánatot és az egyházi hivatalokat (a püspökséget olykor olyanoknak is, akik felszentelt papok sem voltak), maga Luther Márton pedig az Antikrisztussal azonosította a tévtanokhoz és a világi hívságokhoz ragaszkodó akkori pápát.

Nem tudjuk, kimerítené-e az egyházgyalázás fogalmát Harrach Péter (képünkön) szerint, ha mindez ma történne – valószínűleg igen –, az viszont bizonyos, hogy a kemény kritika sokkal többet használt a vallási tanítás tisztaságának, mint előtte az ezredévnyi csönd.

És talán az is kijelenthető, hogy akik most a különféle vallásokkal kapcsolatos, akár szélsőségesnek tűnő kritika szabadságáért harcolnak (esetenként az életüket is kockára téve), azok nem a blaszfémiához, hanem a bírálathoz való jogot szeretnék fenntartani.

A bírálhatatlan eszmerendszerek a történelmi tapasztalatok szerint elnyomást, visszaélést és szenvedést szülnek, míg az az ideológia, amelynek megárt, ha a visszásságait szóvá teszik vagy kifigurázzák, általában annyit is ér.

Mindezt időszerű tisztázni, mert kormányunk azt a hibás következtetést vonta le a tragikus párizsi eseményekből, hogy a közösségi (mindenekelőtt a vallási) szimbólumoknak és értékeknek különleges védelem jár a terrorellenes küzdelem jegyében. Ennek akkor lenne értelme, ha a terror a vallási jelképek ellen irányult volna, erről azonban szó sincs: a terroristák a mohamedán (meg a keresztény) vallás vadhajtásain élcelődő karikaturistákon és a szólásszabadságon álltak bosszút.

Akik most önként teljesíteni akarják, amit a franciaországi mészárosok követeltek (ti. a szabad szólás és véleményalkotás korlátozását vallási kérdésekben), azok a logika szabályai szerint nem a hit, hanem a terroristák igazsága mellett állnak ki. És ugyanez az üzenete annak is, ha a kormányfő a gyász pillanataiban az idegenellenességről beszél: a dzsihadizmus maga a csúcsra járatott idegengyűlölet, az engesztelhetetlen harag mindenkivel szemben, aki nem pont ugyanabban hisz, mint ők. Ha a mészárlásból kikényszerített vallástisztelet lesz, akkor a gyilkosok győztek: pontosan ezt akarták.

Hargitai Miklós

(Népszabadság)