Mennek a rémült telefonok: ki hol tartja a pénzét, veszi vagy viszi, hozza vagy tartja...
Szörnyű, ahogy nem veszik észre. Szörnyű, ahogyan egyetlen srófra jár az agyuk, ahogy a következményekkel nem számolva reflexszerűen támadnak, bármi bárkivel történik. Ezt tanulták, erre vannak kiképezve. Ritkán lepleződik le ennyire nyilvánvalóan az a harcmodor, amelyet örökös csodálóik kommunikációs bravúrnak neveznek, s ami mára nem más, mint társadalmi métely, amely lehetetlenné teszi a lényeglátást.
Szörnyű, ahogy nem veszik észre. Ahogy a kormánykoalíció parlamenti szónokai azonnal, habozás nélkül kidolgozzák a sötétség forgatókönyvét, a szocialista brókerbotrányt, s még az sem vesz vissza lendületükből, hogy
a főszereplő névazonossága megtévesztette őket. A szocialistáktól érkező válasz sem különb, ők az államfő felelősségét vetik fel, aki a takarékbanki törvényjavaslatot visszaküldte a parlamentnek – lám, ez idő alatt bújhattak ki hatálya alól a Buda-Cash-hez tartozó, milliárdokat vesztő kis bankok.
Szörnyű, ahogy nem veszik észre – miközben ész nélkül, útszéli módon gyepálják egymást –, más volna a dolguk. Mást várnánk tőlük. Felelősséget azért, amit kritikus helyzetben, légből kapottan mondanak. Hirtelenjében indított kampányvizsgálatok s a szokásos bűnbakfelmutatás helyett megnyugtató szavakat és intézkedéseket manipulálás, egymásra mutogatás nélkül. Mert íme, itt a harmadik súlyos ügy, a Quaestoré, s jól látható, hogy nem elég, ha a miniszterelnök szavainak megfelelően sorozatban kattan a bilincs. Az sem, ha groteszkbe hajló előadásba fullad az illetékes országgyűlési bizottság ülése, ahogy a többség minden eszközzel az előző kurzussal akarja elvitetni a balhét. Amikor a vak is látja, hogy semmi más nem vezeti őket, mint MSZP-s szálakat keresni, amelyeket összeköthetnek, hogy a végére egyre kibogozhatatlanabb csomók maradjanak a kezükben. Napok óta nem tesznek mást, mint eszkalálják a bajt, fel sem fogják, hogy minden szavukkal a Jobbiknak kedveznek.
Szörnyű, ahogy képtelenek túllépni saját árnyékukon. Ahogy bebizonyítják, hogy politikai analfabéták. Ebben a helyzetben nincs veszélyesebb, mint egymás fék nélküli lebrókerezése. Mit sem törődnek azzal, hogy futótűzként terjed a baj, és minden újabb nap az előző napon megfogalmazott gyanújuk eleven cáfolatát adja. Fejvesztetten rohannak az események után, miközben éppen akkor válnak a leghiteltelenebbé, amikor a leghitelesebbeknek kéne lenniük. De elszoktak már a tények, összefüggések elemző ismertetésétől, amely elfogulatlanságot, rálátást követel. És talán elszokott ettől a publikum is. Konyhakész ítéletekre, bombasztikus bejelentésekre, kategorikus tanulságokra vevő. Nehezen fedezi fel, hogy saját szemellenzősségének az áldozata. Hogy nem minden tuszkolható bele politikai karámokba, s ha e szándéknak folyton-folyvást enged, azok is megvezethetik, akikre esküszik.
E közegben hiába kattan pár bilincs, hiába nyugtat néhány pénzügyi orákulum, az emberek egyik része ezért, a másik része azért bizalmatlan lesz. Nincs az a józan tanács, amit politikusaink ne kezdtek volna ki. Most pedig párthovatartozástól függetlenül, árkokon átívelve mennek a rémült telefonok: ki hol tartja a pénzét, veszi vagy viszi, hozza vagy tartja.
TAMÁS ERVIN
NOL.HU
