Régi szép labanc hagyományhoz csatlakozott az Antall József vezette többség, amikor március 15. és október 23. pártolóival szemben augusztus 20-át jelölte ki állami ünnepnek. A hét évszázados egyházi ünnepet Mária Terézia tette államivá, alkalmatos eszköznek vélvén a Szent István-kultuszt a Habsburg-uralom ellen fenekedő (naná, hogy keresztényellenes, török-pogány érdekeket szolgáló) kuruckodás lecsillapítására. Táplálta is azt a kultuszt, ahogy csak bírta. Megalapította a birodalom legmagasabb polgári kitüntetéseként a Szent István-rendet, visszaszerezte Raguzából a Szent Jobbot. „Augusztus 20-át ettől kezdve Bécsben és Budán egyaránt megülték. A 19. század elejére az addigi István-képek mellé (…) egy újabb is körvonalazódott: a Habsburgok patrónusáé”
– olvassuk Romsics Ignác legújabb könyvében. A labanc szónokok kacskaringós mondatokban ecsetelték, mily erkölcstelen, vad szörnyetegek voltak az pogány magyarok, mielőtt bele nem korszerűsítették őket Szent István és Nyugatról érkezett protektorai segedelmével a nyugati világrendbe. Mária Teréziának is voltak kuruc körökben kevéssé népszerű korszerűsítési elképzelései.
A korszerűsítés az ő József fiával elhalt. Rosszabb fia, Ferenc már nem volt felvilágosult, csak abszolutista. „Az intézményeink korszerű átalakítására, az 1790/1-iki országgyűlésen megindult mozgalom vezérei, reményt vesztve, lelépnek a közélet teréről. Pangás és hanyatlás áll be. (…) Egy negyed-századnál tovább, a dermedtség hasonló állapotában, mintegy érzéketlenül viselte a nemzet a csapások súlyát, és tűrte az alkotmányon ejtett sérelmek hosszú sorát.” Ezt egy konzervatív katolikus püspök, Fraknói Vilmos állapította meg. Ám eme pangás, dermedtség, alkotmánysorvasztás szolgálatára éppoly jó volt a Szent István-kultusz. A pesti német színházat Istvánt dicsőítő darabbal nyitották meg, s ekkor honosították meg Budán a Szent Jobb-körmenetet, melynek ceremóniáját a Bécset képviselő nádor határozta meg, részvételre kötelezvén a főbb állami méltóságok viselőit.
Augusztus 20-át és Istvánt mindig is össze lehet(ett) hozni bármivel. Lehetett vele igazolni reformerséget és reformellenességet, a náci Németországgal és a sztálini Szovjetunióval való sorsközösséget, nyugatosságot és Nyugat-ellenességet, klerikalizmust és szekularizációt, nacionalizmust és internacionalizmust.
A tizedik század közepén Európa nagyobbik fele tele volt nomád, félnomád, törzsi szervezettségű pogány népekkel. Ezekből egyszerre, két generáció alatt, a vetélytársaikat legyőző pogány törzsfők vezetésével nyugati mintájú, nyugati befolyás alatt álló keresztény királyságok lettek. Ez történt a dánokkal, svédekkel, norvégokkal, csehekkel, lengyelekkel és magyarokkal. Akikkel nem történt meg, csekély kivétellel eltűntek, de legalábbis nem jutottak állami létre. Ez nem sajátos magyar sors, hanem egy európai trend helyi változata. Nem magyar és idegen modell, hanem két egyetemes rendszer, egy ellehetetlenült és egy jobb lehetőségekkel teli állt egymással szemben. Szent István/Vencel/Olaf/Gellért/Adalbert stb. ezeket a jobb lehetőségeket képviselte a lehetetlenséggel szemben.
Révész Sándor
Forrás: Népszabadság
