Az óvodában határozottan kétpólusú világban éltünk. Egyik nap Judit néni vigyázott ránk, másik nap Erzsi néni felügyelt bennünket. Judit nénivel nem volt semmi gond. Kedves, fiatal nő volt, aki egész elviselhetővé tudta tenni a kényszerű óvodát. Ha ő volt velünk, minden úgy ment, ahogy egy óvodában annak mennie kell: énekeltünk, játszottunk, mesét hallgattunk, szétkentük a falon a lekvárt, megmutattuk a fütyinket a lányoknak, akik megmutatták a punijukat, homokot ettünk és indiánüvöltéssel kergettük egymást – szóval éltük az óvodába zsuppolt gyerekek megszokott életét.
Erzsi néni azonban bosszúszomjas, gonosz diktátor volt. Utálta a gyerekeket (hogy alapjáraton-e, vagy csak megkeseredett az évek alatt, nem tudom). Ökölbe szorított arccal járkált fel-alá (tetszik még emlékezni Hoffmann Rózsa csikorgó pengemosolyára? a szemeiből sugárzó gyűlöletre? na, pont olyan volt), üvöltözött, fegyelmezett. Imádta sarokba állítani a gyerekeket, arccal a fal felé, mint
az NKVD pincéiben, de a szekrénybe zárást szerette a leginkább. Sok órát töltöttem én is a szűk, sötét szekrényben. Az ajtó felső és alsó részén volt néhány kerek szellőzőlyuk, azon át lehetett kinézni, levegőt kapni, de ezeket Erzsi néni néha – afféle súlyosbításként – ragasztószalaggal letakarta. Óvodásként persze még nem ismertük azt a szót, hogy „sötétzárka”, de ez bizony az volt.
Ha Erzsi néni volt a szolgálatos kápónk, leginkább szabadulóst játszottunk. Mindenféle dolgokat kidobáltunk az óvoda kerítésén, és aztán irigyeltük őket, hogy kint vannak. Vagy a kezünket dugtuk át a kerítésen, és azt irigyeltük. Ez persze újabb büntetéseket vont maga után, a szabadulós játék könnyen a szekrénybe vezetett. Megfélemlített kiskölykök voltunk, ezt az egészet afféle természet adta sorscsapásként tűrtük, a világ rendjeként, otthon talán nem is beszéltünk róla. Az Erzsi nénis napokon mindig hasfájással mentem az óvodába, de néha persze cseréltek az óvónők, és ha mégis Judit néni volt aznap, akkor elmúlt az émelygés, viszont voltak napok, mikor a derült égből a sistergő Erzsi néni csapott le.
Tizennyolc éves lehettem, mikor az utcán megláttam Erzsi nénit. Jócskán megöregedett persze, de nem lehetett eltéveszteni. Eléggé beleégette magát az emlékeimbe. Ráköszöntem. – Csókolom, Erzsi néni, meg tetszik ismerni? – Persze nem ismert meg, miért is ismert volna, de óvatosan, negédes mosollyal bólogatott. – Sokszor be tetszett zárni a szekrénybe – mondtam én is mosolyogva. – Nagy szemétládának tetszett lenni. – Erzsi néni hátrahőkölt (nem ez lehetett az első ilyen találkozása), de én elfordultam, otthagytam a fenébe. Mit tehettem volna? Magyarázzak? Minek? Kérdezzem meg, hogy miért volt ilyen? Valójában nem érdekelt. Még csak meg sem könnyebbültem, hogy gyerekkorom terebélyes réme szánalmas, görbe öregasszonnyá töpörödött.
Judit nénivel is találkoztam még, jóval később. Rebeka lányom volt már óvodás, és a másik csoport óvónője Judit néni. Milyen fura – őt nem ismertem meg, neki tűnt fel a „Konok” név, nem gyakori. – Te vagy a Konok Peti? – Én vagyok. – Nagyon okos gyerek voltál – mondta Judit néni. Ennek persze örültem, bár gondolom, csak afféle obligát szófordulat volt. – Téged szerettünk – mondtam (tegeztem én is, az a tizennyolc-húsz év korkülönbség immár nem tűnt olyan óriásinak) –, de emlékszel Erzsi nénire? – Persze – bólintott –, ha úgy érzem, hogy nem bírom tovább, hogy kiborulok a gyerekektől, a gondoktól, mindig rá gondolok. Hogy nehogy olyan legyek én is. – Nem lehetett volna valamit csinálni? – Ő volt a vezető óvónő. Mikor panaszkodtam a tanácsnál, áthelyeztek egy másik óvodába. Ő meg már úgyis a nyugdíj előtt állt. – Egyszer találkoztam vele – mondtam el a fenti kis történetet. – Én is. Szánalmas volt, riadt. Én is otthagytam.
Szomorúan néztünk egymásra. Egy apró diktatúra volt áldozatai és cinkosai. Mi szégyelltük el magunkat, harminc év távlatából.
És hát úgy van, hogy itt kínlódunk mind egy nagy, körülkerített óvodában, meghúzzuk magunkat (vigyenek csak mást a szekrénybe), szabadulóst játszunk, miközben a hátunk mögött ott kémlel, dühöng és gyűlölködik megannyi Erzsi néni. Áldozatok és cinkosok vagyunk. De remélem, ha majd ez a diktatúra is (mihamarabb) meggörbed, és szembe jön velem az utcán, nem fog el újra a viszolygó szánalom, nem fordulok sarkon. E miatt már nem akarok szégyenkezni. Kiszégyenkeztem már magamat, ahogy kinőttem az óvodáskori ruháimat is.
Erzsi nénik! Készülök erre a találkozásra!
KONOK PÉTER
Forrás: Facebook
