A szerkesztőségi cikkek általában egy lap főszerkesztőjének, vezetőjének írásai, vagy a szerkesztőség kollektív véleménye, ami a főszerkesztő egyszemélyi felelősségével, és egyetértésével íródik. Legtöbbször általános, az olvasó közösséget leginkább foglalkoztató kérdéseket kéne, hogy tárgyaljon.

Amennyiben nálunk is így lenne, még büszke is lehetnék rá, hogy a csepeli önkormányzati lap - szerkesztőségi cikkekben - foglalkozik szerény személyemmel. A szerkesztőség vezetővel egyszer beszéltem. Személyesen nem ismerjük egymást. Egy kedves, vidám, női hangnak tűnt a telefonban! Az írásai meg Ábel Attila stílusát, szóhasználatát, de legfőbbképpen az igazságot semmibe vevő szavait mintázzák!

Ezzel együtt mégis úgy vélem, hogy stílusa, megállapításai a jelen helyzetben nem érdekesek.

A demokráciának természetes része, hogy vannak más vélemények is.

Az azonban ezen túlmegy, hogy fél év alatt már második alkalommal úgy foglalkozik írásaimmal, hogy annak tartalmáról nem tájékoztatja olvasóit.

A „szerkesztőségi” cikkekben kiragadott szavakat, kitalált gondolatokat tulajdonít nekem úgy, hogy azok az igazsággal köszönő viszonyban sincsenek. A „hallgattassék meg a másik fél is” alapelv szóba se kerül náluk.

Úgy gyaláznak, írnak hazugságokat írásaimról, hogy azokat nem teszik hozzáférhetővé (még szemelvényekben sem) olvasóik részére. Nem engedik meg, hogy az olvasóik lássák az írásomat és ők mondhassanak véleményt róla. Tervezett szisztémákkal, kész rágalmakkal bombázzák őket úgy, hogy – mumusként, utálatos képként - a nevemet használják.

Ez pedig nem tájékoztatás, hanem pártpropaganda!

Ebben nem az a legnagyobb baj, hogy személy szerint velem foglalkoznak.

Az a baj, hogy a közpénz tájékoztatásra szóló részét saját hatalmuk, törekvésük egyoldalú fényezésére, az ellenvélemények elferdítésére és kiiktatására használják.

Ez pedig egy demokratikus rendben megengedhetetlen, sőt büntetendő lenne.

Innen fúj a szél! Itt van az alapvető (antagonisztikus) ellentét köztem és köztük!

A demokráciát Magyarországon és Csepelen is a rendszerváltás óta sose látott mélységekbe szorította a Fidesz. Azt, pedig aki ezt nem fogadja el, megsemmisítendő ellenségként kezeli. Ez a „megtiszteltetés” lett a sorsom!

Azért, mert nem vagyok hajlandó (elődeim, barátaim, harcos- és sorstársaim eszméi előtt) elvállalni, hogy a kivívott jogainkat megtépázzák, karaktergyilkosság az ítéletük!

Tudom, ismerem a módszereket, tanultam a történelemből!

Mégsem fogadom el, hogy beszorítanak engem és népemet egy korábbinál sokkal szűkebb, sanyarúbb helyzetbe és azt alapelvként kényszerítsék ránk. Nem hagyhatom, hogy az urizálás, az egyenlőség vívmányainak eltiprása, a személyi kultusz elfogadott tárgyalási alapja legyen a mostani hatalom és az ellenzék közt. Ha egyedül maradok, akkor is tiltakozom a dolgozók megalázása kisemmizése, kirúgása, jogainak mindenfajta csorbítása ellen.

Nincs választásom, nem tehetek mást (És nem is akarok mást tenni!)

Tudom, hogy sokan betörtek már, de én, és pártom nem!

Az én demokrácia-felfogásomat nem valakik kényszerítették ránk, hanem mi közösen építettük fel! Konzervatívok, szocialisták, liberálisok.

Vagyis a jobb jövő reményében, demokraták közösen!

Ez a remény a demokráciában, a köztársaságban, az Alkotmányban öltött testet.

Egyoldalúan eltöröltétek a közös múltat, és amit hoztatok helyébe nem példátlan. Nemzetünk legsötétebb korszakai mindig úgy kezdődtek, ahogy most csináljátok!

Először a szavak, írások, aztán a törvények, majd a tettek, és a végén óriási és pótolhatatlan veszteségek. Vér, veríték, és könnyek!

Ehhez – akárhogy szidtok is - nem leszek partner.

Forrás: Horváth Gyula weblapja