Félő, hogy valami baj van Nagy Ádám, húszesztendős válogatott futballista identitásával. A megnyert magyar–norvég meccs utáni eufóriában egészen megfeledkezve magáról azt találta mondani a tévé kamerájába, hogy „gratulálok a norvégoknak is, a szívüket kitették a pályán ők is. Az egyik csapat a pokolba megy, a másik a mennybe, ilyen a play-off. Most mi mentünk a mennybe".
Ezt mondta Nagy Ádám, a csapat újonca, miközben az egész ország ünnepelte a győzelmet, amin a norvégok kigúnyolását is kell érteni. Akiknek, olvasom a sportlapban, akkora arcuk volt, hogy csak oldalazva tudtak bemenni a Groupama Arénába. S egyáltalán: amióta győztünk, azóta a norvég nyavalyás, halszagú, heringzabáló nép, amelynek éppúgy az ölébe hullott a tengeri olaj, mint
fekáknak a fáról a banán, ám ezúttal hiába is arcoskodtak, szétnyomtuk őket, mint a szart. És akkor ebben az örömittasságban jön egy fiatalember, és ahelyett, hogy lebunkózná a legyőzött ellenfelet, gratulál neki.
Azt nem fogjuk most ideírni, hogy tessék, idevezet, ha valaki gyermekkorában nem magyar futballföldön pallérozódott, hanem spanyol és portugál futballiskolában nevelkedett igazi, hús-vér futballedzők és vezetők irányítása alatt, európai környezetben, minek következtében angolul ad interjút brit tévétársaságoknak, miként a német kapitányt, Bernd Storckot sem említjük, aki szintén nem használta ki a győzelem utáni alkalmat, s nem rúgott bele a norvégokba.
Hanem itt arról volna szó, hogy néhány nappal a győzelem után, tehát immáron felébredve, lehiggadva, mindent jól átgondolva is az íródik az újságban a norvégokról, hogy „taktikailag bohócot csináltunk belőlük, időnként olyan tanácstalanok voltak a pályán, mint szűz fiú a piros lámpás házban... S bizony az enyhén kikerekedett fejű szövetségi kapitányuknak, Högmo bácsinak se sikerült megfejtenie Bernd Storck ravasz keresztrejtvényeit... Szóval olyanok voltak a norvégok, mint a félős parasztgyerek, aki bátran ordibál sötétben".
Hogy akkor ez minek. Mire fel ez a nyegleség, ez a pökhendi stílus; ennyire azért nem származunk a Szíriuszról. Hol van az ilyenkor elvárható mértéktartás, a harmincévnyi futballböjt után győzők kötelező szerénysége, mert az igaz, hogy volt néhány norvég vezető, újságíró, s egy-két játékos, aki nagyképűen, lenézően nyilatkozott a magyar csapat képességeiről, de az ilyenen szokás elegánsan átlépni. Hadd ne mi említsük fel, hogy Puskásék miként nem gúnyolódtak a meccs előtt még túlságosan is magabiztos angolokon a hat-három és a hét-egy után, pedig mindkettő alázás volt, súlyos alázás.
Nem mintha idetartozna, de ez olyan, mint nap nap után hallani a tévében, rádióban, aztán a neten visszaolvasni, hogy buzi Európa, elhízott, impotens Merkel asszony, magatehetetlen unió, de a fika csigaevők most aztán megkapták. Volt viszont végre válogatott meccsen egy közönség, amely Csányi Sándor végtelen örömére nem cigányozta le a norvégokat, nem zsidózta le a sötét bőrű középpályásukat, a magyar gólok után pedig nem skandálta kórusban a kapusuknak, hogy vesszen Trianon; erre fel, mire hazaér az ember a meccsről, már olvassa is, hogy nincs a norvégoknak kultúrájuk, csak a heringzabáláshoz értenek.
Ami természetesen nem annyit tesz, hogy az ölükbe hullott tengeri olaj mint költői kép ne tetszene nekünk, sőt nagyon is tetszik. Már persze túl azon, hogy bezzeg hol voltak a köcsög vikingek ötvenhatban, amikor segíteni kellett volna nekünk, magára hagyott, eltiport országnak.
Megyesi Gusztáv
forrás: Népszabadság
