Az egyik legendás 1956-os Petőfi köri vita. Még az ablakokba is felmásztak az emberek, hogy első kézből értesüljenek az érvelő polémiáról. Csepelre is megérkeztek a hírek, és mind jobban hatottak a gyárakban dolgozók gondolkodásra

A Petőfi Kör létrejöttének pontos időpontja még ma is vitatott. A korabeli írások egy része 1956 tavaszára teszi a kör megalakulását, ami nyilvánvalóan azzal van összefüggésben, hogy az SZKP XX. kongresszusa előtt a Petőfi Kör egy szűkebb körű, lassan gyarapodó vitafórumként indult, s a számszerű fejlődés csak 1956 márciusától, a politikai erjedéssel párhuzamosan vált ugrásszerűvé. 

Van, aki 1955 végére teszi a kör létrejöttét, de 1955 tavaszáról is lehet olvasni. Ez utóbbi dátum lényegében megfelel a valóságnak, hiszen a „Petőfi” nevet valóban csak 1955 tavaszán kapta a kör, s tényleges tevékenységét is ekkor kezdte el. Az értelmiségi klub gondolata azonban már 1954 végén felvetődött. 

A „huzavona” idején

Az 1953. júniusi MDP KV ülést követő felszabadultabb légkörben több önálló elképzelés fogalmazódott meg a Dolgozó Ifjúság Szövetsége elnevezésű, 1950-ben létrehozott egységes ifjúsági szervezetben, főként az egyetemi és főiskolai hallgatók, valamint a fiatal értelmiség körében. Ezek 1954 őszén többé-kevésbé nyíltan is artikulálódhattak. A Népművészeti Intézetben és a Nemzeti Múzeumban dolgozó fiatalok egy csoportja vetette fel egy budapesti ifjúsági klub létesítésének gondolatát. Mint a DISZ egyik dokumentumában olvasható: „A kezdeményezésbe bekapcsolódott egy kétes szándékú elemekből álló csoport. Ez a csoport a klubnak olyan jelleget akart kölcsönözni, hogy az teljesen független legyen az állami és pártszervek, a tömegszervezetek eszmei irányításától. Saját megfogalmazásuk szerint a klubnak, melyet Bessenyei Klub néven szervezetté akartak kifejleszteni, a szellemi élet »erjesztésének« központjává kell válnia.” (Az előterjesztésben jelzett csoport egyébként Lakatos István költő és köre.) A DISZ, amelynek meglehetősen gyenge volt a befolyása az értelmiségi ifjúság körében is, igyekezett „saját felügyelete” alá vonni ezt a kezdeményezést. (Az adott politikai keretek között ez természetesnek is tetszett.) A DISZ budapesti bizottsága azt javasolta – s a DISZ KV Titkársága 1955. január 13-i ülése el is fogadta –‚ hogy a DISZ és a Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat közvetlen vezetésével, a TTIT központi budapesti értelmiségi klubja, a Kossuth Klub mellett létre kell hozni a budapesti értelmiségi fiatalok körét, amely a korabeli forradalmi hagyományokhoz jobban hasonuló Vasvári Pál nevet viselné.

A Budapesti Pártbizottság Végrehajtó Bizottsága 1955. március 8-i ülésének határozata döntött végül arról, hogy az „ifjúsági klub a DISZ klubja legyen és a Petőfi Klub nevet viselje”. Az ekkor elfogadott előterjesztés a korábbi elképzeléseknél egyértelműbben fogalmazta meg a DISZ céljait, de egyúttal jelezte azt is, hogy az 1954 végén „elszabadult” véleményeket immáron sikerült megzabolázni. Eszerint: „A Petőfi Kör feladata az, hogy segítséget nyújtson a fiatal értelmiségi ifjúságnak a párt, a DISZ köré való felzárkóztatásában.” Az értelmiség „aktivizálása” mellett a „baloldali” politika újbóli térnyerésével magyarázhatóan, a kört felkívánták használni az „ellenséges” elemek, ideológiák leleplezésére. A korlátozó elképzelések ellenére is az a tény, hogy a fővárosi fiatal értelmiség egyfajta fórumhoz jutott, amit 1955 márciusa – Nagy Imre leváltása – után sem szüntettek meg, mindenképpen pozitív lépésnek tekinthető.

A „baloldali” fordulat lelassította a tényleges klubélet megindulását. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy – legalábbis a DISZ apparátus szerint – meg kellett teremteni a kommunista túlsúly elérésének feltételeit, nehogy „rendzavarásokra” kerüljön sor. A Petőfi Kör első szerdáira még meglehetősen kevesen, 20–30-an mentek el, s komolyabb témához kötött programokat sem tudtak biztosítani. Az 1955 őszi ún. közgyűléseken viszont fokozatosan kialakult a többé-kevésbé működőképes vezetőség. 1956 elejétől pedig fokozatosan nőtt a létszám, majd az SZKP XX. kongresszusa után már szinte tömegessé vált a csatlakozás. A szervezés lényegében azokra a személyes kapcsolatokra épült, amelyek hálózata 1956 elejére kialakult. Kulcsemberek mások mellett Tánczos Gábor titkár és Nagy Balázs, egyik titkárhelyettes.

A XX. kongresszus után

Faltörő kosnak számított a Petőfi Kör, az SZKP XX. kongresszusát követően felbolydult politikai légkörben. Májusra a Rákosi-ellenes erők gyűjtőhelyévé vált. Természetes, hogy a Nagy Imrét követő csoportok is fórumot találtak gondolataik kifejtésére. Egyetértettek abban, hogy szocializmust akarnak, de ez a szocializmus-felfogás a résztvevők hovatartozásától függően nagyon sokarcú volt. Sok tekintetben ezek az elképzelések nem is feleltek meg a korabeli szocializmus-képnek, és a korabeli értékelés szerint szocializmus-ellenesség veszélyét is magukban hordozhatták.

A vitákon mindemellett a fokozatos „jobbra tolódás”, a vélemények egyre nyíltabb megfogalmazása tapasztalható, de ez az események logikájának szükségszerű következménye volt. Hiszen a Magyar Dolgozók Pártja – ballasztként magával hordozva vezetőit – képtelen volt a konstruktív válaszadásra, alternatív program előkészítésére, s a Petőfi Kört érintően is csak egy felemásan végrehajtott, helytelen adminisztratív lépést tudott tenni. Ebben a légkörben egy olyan párt – pontosabban pártvezetőség-ellenes – bár nem szocializmus-ellenes – hangulat alakult ki, amellyel vitatkozni, s amelyet nem elhallgattatni kellett volna. Kétségtelen, az átélők, a vitatkozók jó része veszélyesnek érezte a vitát, hiszen a korábbi türelmetlenséget, a szabad eszmecsere teljes hiányát egy ellenkező előjelű intolerancia váltotta fel a résztvevők egy részénél.

Az első nagyobb visszhangot kiváltó összejövetel a volt MEFESZ-isták (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) 1956. március 17-i találkozója volt, melyet a részvevők nagy száma és a sikeres lebonyolítása miatt sokan a Petőfi Kör indító rendezvényének tartottak.

A marxista politikai gazdaságtan kérdései címmel május 9-én és 22-én került sor a második vitára. Az esték között eltelt közel két hét belpolitikai eseményei is hozzájárultak ahhoz, hogy másodjára mintegy 400-an – sokkal többen mint korábban – jöttek el, s jó néhányan nem is tudták előadni mondandójukat. A vita, meghirdetett címétől eltérően, a II. ötéves terv irányelveivel kapcsolatos problémákat feszegette. A korábban alkalmazott elveken nyugvó terv előkészítésébe a közgazdász társadalom nem kapott betekintést, s félő volt, hogy nem történik lényegi változás a gazdaságirányításban. Kérdés persze, hogy mit jelentett a lényegi változás. A túlnyomó többség számára természetesen nem a tervgazdaság alapjainak a megváltoztatását, hanem a tervezés más irányait és arányait. E téren viszont jó néhány olyan fontos megállapítás hangzott el, melyek egy részére a politikai vezetés még évtizedekig nem adott megoldást nyújtó választ.

A szintén két – 1956. május 30. és június 1. – éjszakába nyúló történész vita már számos új elemet tartalmazott: a hangulat izgatottabbá vált, mind kevésbé vették figyelembe a „parlamenti formákat”, s több személyeskedő jellegű összeütközésre került sor. A vita alaphangját a dogmatizmus elleni harc adta, és ennek megfelelően a hozzászólók elsősorban az ötvenes évek történeti „alkotásainak” negatív példáit hangsúlyozták A bomba azonban Kosáry Domokos felszólalásakor robbant. Kosáry, akit mint a polgári korszak jelentékeny történészét, a kor „divatjának” megfelelően az Agrártudományi Egyetem könyvtárába száműzött a dogmatikus tudománypolitika, méltatta a magyar történettudomány 1945 előtt létrehozott értékeit és elutasította a vulgármarxizmust.

Andics Erzsébet, az MDP Központi Vezetőségének illetékes osztályvezetője, s ebben a minőségben a történész front „felügyelője”, azonnal reagált Kosáry Domokos szavaira. S itt vált szokatlanná a vita. Andics egyrészt a kor vezetői stílusának megfelelően főleg nem érvekkel, hanem hatalmi szóval ledorongoló stílusban igyekezett „helyére tenni” Kosáryt, másrészt viszont a hallgatóság, jelezve az MDP vezetése, de különösen a pártot képviselő Andics Erzsébet iránti személyes ellenszenvét, állandó közbeszólásaival, nem is tette lehetővé számára a higgadt magatartást. Andics Erzsébet Kosáryt mint a „horthysta ifjúság képviselőjét” aposztrofálta, s lényegében visszadobta a labdát: nem a szocialista időszak hibáival foglalkozott, hanem a Horthy-korszak „történelemhamisításaival” hozakodott elő.

A második estén újabb összeütközésekre került sor. Az egyik, az előzővel is összefüggő kérdés még jobban felborzolta a kedélyeket, Zsigmond László élesen fellépett a történészvilágot irányító 5–6 fős bizottság ellen. Ennek tagjai, mint elmondotta, a Történettudományi Intézet és a Magyar Történelmi Társulat részéről Pach Zsigmond Pál, Elekes Lajos, Hanák Péter, a Magyar Tudományos Akadémia részéről Fejér Klára, a Munkásmozgalmi Intézetből pedig Györffy Sándor. Zsigmond szavaival: „A bizottság összetétele formálisan jogos volt, mert a tagok egy-egy intézményt képviseltek, a gyakorlatban azonban egy szűk klikket jelentett Andics elvtársnő vezetésével…”

Az addig lezajlott vitáktól némileg eltért a volt népi kollégisták június 9-i találkozója, hiszen nem előre elhatározott témán vitatkoztak, hanem kötetlen beszélgetést terveztek. A találkozó súlyát növelte, hogy a volt MEFESZ-tagok mellett a népi kollégisták képezték a legaktívabb magot a Petőfi Körben, s mivel számos képviselőjük magas tisztséget töltött be, a találkozó a NEKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) egyfajta rehabilitációjának volt tekinthető. A találkozó után széles körű vita kezdődött az új kollégiumi rendszerről – a Petőfi Körben is – s az új tanévben kísérleti jelleggel több egyetemen már a népi kollégiumi elveken nyugvó kollégiumi rendszert vezettek be. Sajnálatos, hogy 1957 tavaszán az egyetemellenes felfogás miatt fel sem merült a diákönkormányzat hasznosítása.

A június 14-i – a szintén éjszakába nyúló filozófiai vita fordulópontot jelentett a Petőfi Kör történetében. A szokásos színhelyen, a Kossuth Klubban annyian jöttek össze, hogy nem fértek be a terembe, és ezért átvonultak a közgazdasági egyetem nagyelőadójába.

Filozófia, a törvénytelenségek számonkérése

A XX. kongresszus és a marxista filozófia problémái címen megrendezett vita iránti érdeklődésben nem kis szerepet játszott a vitavezetőnek felkért Lukács György várható fellépése. Ismeretes, Lukács hosszú ideig hallgatásra kényszerült, s így a disputa előtti felfokozott hangulatban, mindenki tőle várta az iránymutatást.

Így hát a vitára Lukács személyiségének a súlya nyomta rá bélyegét, hiszen vele szemben, vagy mellette még csak megközelítő tekintélyű tudós sem jöhetett számításba. Ennek megfelelően a vita résztvevői között is más viszony alakult ki, mint a korábbi összejöveteleken. A szektás irányvonal képviselői jórészt az 1949. évi ún. Lukács-vitában elfoglalt álláspontjuk miatt, látványos önkritikát gyakoroltak, hódolva Lukácsnak, bár eközben igyekeztek meglehetősen ügyetlenül, ide-oda csapkodva védeni pozícióikat. Az egész vitára a személyeskedő hangvétel volt a jellemző, bár ebben inkább a Lukács-tanítványok buzgólkodtak.

Az egyik felszólaló utalt arra, hogy a Petőfi Kör vitáit folytatni, s nem megszüntetni kell, jelezve, hogy már ekkor voltak olyan hírek, hogy az összejövetelek „elfajulása” miatt várható az esetleges adminisztratív intézkedés. Jó néhány érintett vezető már ekkor szóvá tette a Petőfi Körben tapasztalható, úgymond „veszélyes tendenciák”-at. A DISZ Központi Vezetőség Intéző Bizottságának június 15-i vitája, amely a Petőfi Kör programtervezetét tárgyalta meg, szintén utalt erre.

Tánczos Gábor a Petőfi Kör vezetőségének nevében a kör tevékenységi körének nagy mértékű kiterjesztését javasolta. Alapelvként határozta meg, hogy nem zárt szervezeti kereteket, hanem lazább szervezetű munkacsoportokat és szakosztályokat kell létrehozni. A program sarkalatos pontjaként fogalmazta meg, hogy ősztől a megnövekedett igények miatt új székházra van szüksége a Petőfi Körnek, 6–700 fős előadóteremmel, eszpresszóval, társalgóval, könyvtárral, 2–3 kisebb helyiséggel és asztalitenisz teremmel. A nem vitajellegű programok nagy teret kaptak az elképzelésekben. Így 1956 nyarán – belföldi tanulmányi kirándulásokon, túrákon kívül – 30–35 külföldi turista utat kívánt szervezni, a Petőfi Kör tagjai számára római parti csónakházat és sporttelepet szándékozott igénybe venni. Tánczos vidéki körök létrehozását is tervbe vette, s hangsúlyozta egy fiatal magyar értelmiségi heti (vagy kétheti) lap meg indításának a szükségességét. A program tehát jóval túllépett egy vitakör létrehozásának keretein, s egy olyan – mai szóval alternatív – szervezet tervét fogalmazta meg, mely klubházzal, vidéki csoportokkal rendelkezik, ennek megfelelően anyagi bázissal, amelyhez a DISZ pénzügyi segítségét igényelték.

Június 18-án a volt partizánoknak, illegális kommunistáknak a korábbiaknál szűkebb körű találkozójára került sor, amelyen a történeti tanulságokat mint a legégetőbb politikai kérdéseket összegezték. A felszólalók nagy többsége Horthy börtöne után megjárta Rákosi celláit is, vagy legalábbis háttérbe szorítva élt. Ennek megfelelően éles, zömmel jogos kritikai felhangokat tartalmaztak hozzászólásaik, amelyek kétségbe vonták a Rákosi-féle vezetés őszinteségét. A legnagyobb visszhangot azonban a találkozó elején elmondott felszólalásával Rajk Lászlóné váltotta ki. Szenvedélyes szavakkal szólt az elmúlt évekről, saját sorsáról, s követelte férje rehabilitációját. Egyúttal azonban utalt arra, hogy ugyanazok akarják rehabilitálni, „akik ítélkeztek azok felett, akiket meggyilkoltak és akiket akasztófa alá állítottak”. Végül pedig halott férje számára igazságtételt és gyilkosai megbüntetését követelve a következőkre szólított fel: „Én nem nyugszom addig, amíg azok, akik tönkretették az országot, a pártot, az emberek ezreit pusztították el és millióit boldogtalanságba taszították, el nem nyerik büntetésüket. Elvtársak, segítsetek engem ebben a harcomban.”

Bár az összejövetelt – éppen a résztvevők múltja miatt – nem lehetett „kétes elemek gyülekezetének” tartani, az ott elhangzottak nyilvánvalóan hozzájárultak ahhoz, hogy a sajtó hallgatott róla és a következő vitáról is, amely a Hazánk természeti és gazdasági adottságainak kiaknázása népgazdaságunk termelésében címet viselte.

Már több ezren

A június 27-re hirdetett – a sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről folytatott vita – immáron tömegeket vonzott a Magyar Néphadsereg Váci utcai Tisztiházába. Az este fél hétre meghirdetett összejövetelre negyed ötkor már az épület minden terme megtelt. A tumultuózus jeleneteket megelőzendő, az udvarra is hangszórókat szereltek fel, hogy az utcán állók, az összesen mintegy 6–7000 résztvevő, egyaránt hallgathassa a felszólalókat.

Tardos Tibor, az író-újságíró ellenzék egyik vezetője kifejtette a vitán: „A párt mi vagyunk, a mi egyre növekvő csoportunk, mi, akik az eszményt tartják fel lobogónak és a humanizmus emberszerető elveit... Mi előre mutatunk, pontosan abba az irányba, amerre a XX. kongresszus beláthatatlan perspektívája látszik a horizonton… mellettünk van Lenin...” Tardos ezzel azt kívánta kifejezni, hogy a Rákosi–Gerő-féle vezetést tehernek tekinti a kommunista párt számára, illetve, hogy a párt a Nagy Imre csoportot jelenti. Déry Tibor beszéde úgyszintén a szocializmus alapján állt: „Azt hiszem, napjaink kútforrása a szabadság hiánya. Hogy félreértés ne essék, szabadság alatt az egyénnek a szocialista társadalom által korlátozott szabadságát értem.” A felgyülemlett társadalmi problémák gyökerét a rendszerben lévő szerkezeti hibával magyarázta. Úgy vélte, hogy személyek lecserélése nem ad garanciákat a megoldásra: „Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul és nem vizsgálja meg azt szigorúan marxista–leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljük fel, és hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni.” Szocializmus-mellettiséget egyébként beszédének végén ismét hangsúlyozta: „Gondolkodásunknak teljes frontját pedig fordítsuk elveink és eszméink felé, ezeknek tüzetes kivizsgálására és ellenőrzésére gyűjtsük össze erőinket. A szocializmus alapján állunk, jogunk van erre... Minden erőnkkel ragaszkodnunk kell ahhoz a törvény szerint kijáró szocialista jogunkhoz, hogy rendünkön belül megfontolt, higgadt, lelkiismeretes bírálatunk alá vonhassunk mindent, amit arra érdemesnek, mindent, amit szükségesnek, odavalónak tartunk.”

Éjszaka sem csökkent az érdeklődés a Petőfi Kör mind élesebb vitái iránt

A vitát a hajnali órákban lezáró Losonczy Géza, aki akkor a Magyar Nemzet főmunkatársa volt, programot vázolt fel egy olyan sajtóirányításról, amely a beavatkozó stílus helyett a bizalomra épülő, önálló tájékoztatási rendszert jelentette volna. Ugyancsak programadási szándékot jelez, hogy szeptemberre kívánatosnak tartotta az újságírószövetség tisztújító közgyűlésének az összehívását, új alapszabály és szervezeti szabályzat alkotására.

Végül pedig felhívott a vita folytatására, mégpedig egy héten belül, amivel az elnökség nevében Huszár Tibor elnök is egyetértett. Az újságírószövetséggel közösen tervezett összejövetel, s a következő alkalomra szervezett törvényességről szóló vita is a június 30-i sebtében összehívott MDP KV ülés – más forrás szerint csupán információs értekezlet – majd a kör tevékenységét felfüggesztő belügyminiszteri döntés értelmében elmaradt. Kérdés, hogyan tudta a pozíciójában magát megerősítettnek vélt Rákosi ezt a határozatot a demokráciára hivatkozva elfogadtatni. Ebben a viszonylag képlékeny Központi Vezetőségben ez nem is volt túlságosan nehéz, hiszen többen, így Kovács István, de a Kádár Jánoshoz közel állók közül is néhányan a kör felszámolását sürgették.

Több értelmiségi csoport, munkahelyi kollektíva, személy fogalmazott meg a betiltó döntés ellen tiltakozó felszólamlásokat. A Petőfi Körrel kapcsolatban napokig hírzárlat volt, ami erősítette a szóbeszédeket, kósza híreket. A kör vezetősége által a sajtó útján széles körben terjeszteni és ismertetni kívánt jegyzőkönyvek ügyében azonnal intézkedtek, „hogy a jegyzőkönyvek a párt vezetőit kivéve ne kerülhessenek mások kezébe”.

A politikai helyzet alapvető megváltozása következtében szeptemberben újrakezdték a kör vitáit. A kör vezetősége a kényszerű felfüggesztést egyébként is csupán átmenetinek tekintette, amivel egyébként a DISZ vezetői is egyetértettek. Szeptembertől megvalósult ez az elképzelés, de addigra a Petőfi Kör vezetőségében lévő erők, bármennyire is „radikalizálódtak” Nagy Imre mellett, a fennálló hatalom elleni élcsoport szerepet már mások vették át, s mint Benkő Zoltán írja vissza emlékezésében, októberben „a Petőfi Kört az események már az első puskalövés pillanatában túlhaladták”.

Forrás: História 1989. márciusi szám

További tanulmányok, elemzések, írások az 1956-os Petőfi Kör tevékenységéről, vitáiról,szerepéről és történelmi jelentőségéről ITT ÉRHETŐK EL.