Drámai hangú írásban jelentette be visszavonulását a közélet első vonalából Sándor Mária. A fekete pólós ápolónő utóbb egy interjúban árnyalta, mi a terve: az április 15-i szolidaritási akció sikerétől tette függővé, milyen szerepet vállal a jövőben. A mozgalmak sikerének nélkülözhetetlen összetevője a közéleti állóképesség. Egyévnyi küzdelemben bőven el lehet fáradni.
Különösen, ha a rendszert – ez esetben az egészségügyi rendszert – illetően nem változott semmi. Mégis, Sándor Mária sokat tett azért, hogy az egészségügy hierarchiájának alsó grádicsain állók és a privilégiumokat nem élvező állampolgárok súlyos nehézségei a figyelem középpontjába kerüljenek. Nem biztos, hogy
ennél lehetett volna többet tenni.
A probléma meghatározása, a megközelítési mód elismertetése csak a nehéz kezdet – amit további nehézségek követnek. Például a programalkotásé: mi következzen, ha sikerülne keresztülvinni a követeléseket? Vagy ott van a szövetségkötés dilemmája. Mi a viszony a létező politikai oldalakhoz? Ki az elfogadható partner? Melyik az a szervezet, irányzat, amivel soha sincs kooperáció? A többi érdekképviselet szövetséges vagy rivális? Politikai döntések nélkül nem lehet politikát csinálni.
Az, hogy meddig tart a szufla, annak a kérdése is, van-e csapat, szervezet egy üstökösként berobbanó közéleti szereplő mögött. A népszerűséggel fokozódik a terhelés, erősödik a nyomás, durvulnak a támadások, erős az állandó személyes jelenlét iránti elvárás. A megszólalásokat akkor is át kell gondolni, ha szívből jönnek, mert egy bonyolult közéleti kontextusba ágyazódva fejtik ki hatásukat. A szívességi segítőket ugyanúgy fenyegeti a kiégés veszélye, valamint a mozgalom, a magánélet és a „rendes" munkahely – ha van – összeegyeztetésének nehézsége, mint azt, aki arccal és névvel elöl halad. A tiltakozó mozgalmak sorsfordító kérdése, felismerik-e a professzionális működés szükségességét. És ha igen, honnan teremtik elő az ennek finanszírozásához szükséges anyagi forrásokat?
Szorosan összefügg ez azzal, hogy a mozgalmi kezdeményezések beleütköznek a társadalmi hierarchiába. A feudális vonásokat sem nélkülöző egészségügy sajnos igazán alkalmas példa ennek szemléltetésére. A rendszer tetején lévők, és itt nem egy-két emberről van csupán szó, nem érdekeltek az érdemi változásban. Az alsóbb szinteken állók viszont félnek csatlakozni a tiltakozáshoz. Akinek mégis van befolyása, egyúttal változtatási szándéka is, az többnyire igyekszik személyesen kijárni, csendben elintézni, amit fontosnak tart. A siker feltételének éppen azt látja, hogy nem áll a tiltakozás mellé.
Mikor a közvélemény azt várja, hogy a magányos hősök átüssék a falat, akkor tulajdonképpen ingyenes mozielőadásként, közéleti torrentezésként értelmezik a közéletet. Elméletileg előfordulhat, hogy egy tiltakozó akció egyszer olyan tökéletesen egybeesik az Orbán-rendszer aktuális megingásával, hogy véletlenül pont a végső csapást méri rá. De azért ennek a valószínűsége eléggé csekély. Erre egy kicsit rá kellene dolgozni.
Teljesen érthető az állampolgárok többségének rezignáltsága, ahogyan számos okra visszavezethető a részvételi politikai kultúra hazai hiánya is. Ugyanakkor a politikán kívülről érkező magányos hős iránti várakozás alapvetően nem különbözik a karizmatikus vezérre való vágyakozástól, ami már eddig is annyi kárt okozott.
A személyes bátorság felbecsülhetetlen értékű. De szuperhősök csak a filmekben vannak.
Lakner Zoltán (nol)
