Ez a történet úgy szól Sándor Máriáról, hogy nem róla szól; annál inkább a kiszolgáltatottságról, a szenvtelenségről, a képmutatásról, a gyengeségről, a félelemről, az elnyomásról, a korrupcióról, a lehajtott fejről: vagyis körülbelül arról, ami a hatalom egészségpolitikájából fakad. Oktatáspolitikájából; szociális politikájából...

A rezsim működésének alapvetéséből, amely szerint kommunikációs bűvészkedések közben újraosztódik a tulajdon és a felhalmozható erőforrás, kialakul egy új és érinthetetlen (földes)úri réteg, a folyamat végén pedig ott találjuk magunkat, ahol a sci-fi és a valóság ad egymásnak fura randevút. Üdv Seholmagyarországon, amelyben miniszterelnöki pamfletként „XXI. századi kórházakat" vetítenek elénk vidékről, noha legföljebb arról lehet szó, hogy

a beszédírók az I-est véletlenül a két X után, s nem közé írták a szövegben.

Az egészségügy pontosan olyan állapotban van, amennyire a mindenkori országvezetés megbecsülte az elmúlt évtizedekben.

Vegyük át még egyszer (lassan írom, hogy mindenki értse): jelentős területi egyenlőtlenségek-különbségek, forráskivonások, rossz állapotú és felszereltségű kórházak, hosszú várólisták, ápolandók ide-odaküldözgetése, ellátatlan betegek és alulfizetett szakemberek jellemzik most is, s utóbbiakra is csak azért igaz bármiféle megállapítás, mert még véletlenül nem költöztek Angliába vagy bárhova.

Persze nem az Orbán-kormány bűne, hogy hasonló helyzetben van a magyar egészségügy, mint, mondjuk, húsz éve; ellenben a terület hivatali degradálása és önmagára hagyása simán fölróható a citált elöljáróságnak. Kétharmaddal mindent meg lehetett (volna) oldani: ami hatalomtechnikailag és újraosztásilag fontos volt, azzal – 50-55 perc alatt – végeztek is, ám az egészségügy rendbetételét nem hatotta át a mindent elsöprő akarat. Hogy miért nem, arra könnyű lenne rávágni: azért nem, mert kellett a pénz a felduzzasztott államra, az összes nagy, közepes és kis stadionra, a jóbarátoknak kitalicskázandó forrásokra (stb.); de mindegy is, amikor a konklúzió az, hogy a tébéfizető ember időnként egy dél-oszétiai bunkerban is komfortosabban érezné magát, mint a magyar kórházak többségében.

Ha e rezümét a regnáló kormány nem képes fölfogni, akkor nem ért meg semmit.

Akkor honfitársaink továbbra is oly' ámulattal figyelgethetik az állami nosztalgiacsatornán manapság is vetített A klinikát, mint tették azt a kései Kádár-korban, amikor a pöpec intézmény helyre kórtermeibe be-benézve Brinkmann professzor először kápráztatott sebtapaszfeltételeivel.

mikor Sándor Mária 2015 decemberében átvette aNépszabadság által alapított Respekt-díjat, azt mondta a Tóth Krisztina, Kállai Gábor, Máté Gábor és Vitray Tamás fémjelezte kuratórium, továbbá a szipogó vendégek előtt: az elismerés a mindennapi munkában helytálló egészségügyi kisembereké; ezen kollégák megbecsültségéért, az ápolás méltó feltételeiért harcol.

Nem volt bonyolult üzenet ahhoz, hogy ezt rezsimileg is megértsék.

A dráma az, hogy egyedül Sándor Mária mondta ki: kudarcot vallott. De ahogyan a díj, úgy a beismerés is mindannyiuké.

Mindannyiunké.

Murányi András, a Népszabadság főszerkesztője