Hiába a növekvő munkaerőhiány az ország fejlettebb részein, az ormánsági falvakban közmunkásként dolgozók nem gondolkodnak azon, hogy máshová menjenek.

Sokszor gondoltam, hogy el kellene menni innen, mert itt nincs munka, de a férjemet nem lehetett meggyőzni. Sajnálta a házat. Saját kezünkkel építettük, négyszobás, szép ház – összegzi Csöme Tiborné, hogy miért nem próbáltak a dél-baranyai Vajszlóról elköltözni az ország fejlettebb vidékére. Az 1900 lelkes Vajszlón 20-40, a közeli falvakban 50-80 százalékos az állástalanság. Az elmúlt években a közmunka jelentette a fő jövedelmet az itt élők nagy részének.

Részletek:

Az 59 éves asszony eleinte varrónőként Pécsre ingázott. Jöttek a gyerekek és a gyes, s mire visszatért, az őt munkáltató szövetkezet megszűnt. Az érettségizett nő a helyi burgonyaszirom-üzemben talált munkát, de 2005-ben az is bezárt. Felvették a pécsi elektronikai gyárba, az Elcoteqbe, ám 2011-ben a korábban hétezer embernek munkát adó cégnek is vége lett. Azóta az asszony közfoglalkoztatott, most a falu kertészetében. Férje tévészerelőként a kilencvenes években vesztette el állását, utóbb neki is az Elcoteq adott munkát a felszámolásáig. Most a férfi is közmunkás.

A házaspárban nincs keserűség, hogy a ház miatt röghöz kötötték magukat. Belenyugodtak, hogy közmunkások lesznek nyugdíjazásukig. Gyermekeik elmentek a faluból. Nagyobbik lányuk finnugor nyelvészként nem talált megfelelő munkát, ahogy villanyszerelő férje sem. A pár négy éve Németországban él. A férfi a szakmájában dolgozik, a lány takarít. Ketten összehoznak havonta másfél millió forintnyi eurót. Kisebbik lányuk dietetikus, ő se talált a közelben munkát, egy pesti kórházban helyezkedett el.

A vajszlói önkormányzat kertészetében paprikát szedő közmunkásokat arról faggatom, gondol­nak-e arra, hogy a jobb megélhetésért elhagyják a falut? Hiszen egyre gyakrabban hallunk arról, hogy Budapesten, Győrben, Kecskeméten és más városokban a 250-350 ezer forintos bért ígérő cégek a szak- és a nívós betanított munkások hiányára panaszkodnak. A megkérdezett közmunkásokat ezek a lehetőségek hidegen hagyják. Úgy érzik, nem tudnák másutt újrakezdeni. Visszatérő érvük, hogy ha eladnák a házukat, a befektetett pénz felét se kapnák meg, így fejlettebb térségekben nem jutnának rendes otthonhoz, mehetnének albérletbe, munkásszállásra. Az is gátja a nekiindulásnak, hogy ideköti őket a rokonság, a barátok, a szomszédok, a gyerekkori élmények, az ősök sírja, de szakmai tudásuk se igazán megfelelő a váltáshoz.

– Középfokú közgazdász végzettségem van, s a szakmámban dolgoztam a gyerekek születéséig – mondja az 56 éves Baloghné György Erzsébet. – Amíg gyesen voltam, bejött a számítógép, és azzal nem akartam megtanulni dolgozni. Hiba volt.

Több oka is van annak, hogy a 25 esztendős Kozma Brigitta nem mer nekivágni az országnak. A fodrász végzettségű asszony nagyothalló, s ez – bár a szájról olvasás és a hallókészülék segít – bátortalanná teszi. Az is gond, hogy nincs pénze a költözéshez. Apja rokkantnyugdíjas, 30 ezer forintot kap, anyja őstermelő, de kicsi jövedelme miatt ő is közmunkára szorul. Szülei nem tudják pénzzel segíteni. Egyszer megtették, adtak 100 ezer forintot arra, hogy Angliába menjen. Vele tartott élettársa is. Winchesterbe mentek, takarítottak, de egy hónap múlva hazajöttek, mert munkaadójuk az ígért havi 600 font felét adta meg. Brigitta attól fél, hogy ha elmegy, megint átverik.

A húga vegyész, egy közeli falu vegyi üzemében dolgozik. A fizetése alig több, mint a minimálbér, de egyelőre nem tervezi, hogy elköltözzön a jobb fizetésért. Nővérük viszont csomagol: szakács volt egy étteremben, ám az új tulajdonos nem alkalmazta. Barátja évek óta a Han­kook dunaújvárosi üzemében dolgozik, őt követi.

Amiképp a maradásnak vannak visszatérő motívumai, úgy az elindulásnak is. A leggyakrabban a barátok példája és hívó szava szólítja meg az állástalan vagy rosszul kereső vajsz­lóiakat. De ha már beindul valaki, akkor a nagyobb bér miatt inkább külföldre megy, s nem az ország szerencsésebb térségeibe. A helybéliek megfigyelése szerint az aktív korúak tizede már a határon túlra ingázik.

Orsós József unokatestvére is külföldön él. – Bedőlt a boltja, és volt devizahitele, ezért ment külföldre a családjával – avat be a férfi a rokon sorsába. – Azt mondja, jó neki, de szerintem nem megy semmire, nincs még félmillió tartalékja se. Igaz, a hitelt tudja fizetni. Ezenkívül annyi a különbség, hogy ha ő megkíván egy Pick szalámit, megveszi, ha én, akkor veszek helyette egy olcsó felvágottat.

Az évek óta közmunkásként dolgozó, 32 éves József kőművesnek tanult, ám szakmájában nem kapott munkát. Ha ingázna, kapna, de négy gyermeke miatt ezt nem vállalja. És azért se akarja ezt, mert nem szereti a szakmáját. Ácsnak készült, nem vették fel, kényszerből lett kőműves. Feleségével, Veronikával a kertészetben dolgoznak, s elégedettek a közmunkásléttel.

– Elmentem egy céghez őrnek – meséli egyik kudarcát a jó kedélyű férfi. – Söpörtem, lapátoltam a szart, éjszakáztam, 80 ezret kaptam kézhez, de nem jelentettek be, így nem kaptam meg a gyerekkedvezményt. Elegem lett, kiléptem, a papírjaimat három hónap múlva adták ki. A magamfajtával mindenütt kiszúrnak, jó nekem itt.

– Akkor 35 év múlva közmunkásként megy nyugdíjba?

– Igen! – vágja rá. – Ebben a világban számomra ez a biztonság.

– Nem tart attól, hogy így a gyermekei se akarnak majd többet?

– Az még messze van, a legnagyobb 11 éves.

A vajszlói közmunkások egyike viszont már arról beszélt: 18 éves gyermeke közmunkáról álmodik.

UNGÁR TAMÁS

Forrás: Népszabadság