A Mindenki olyan, mint a hagyma. Nem, nem büdös, mint ahogy azt a Szamár kérdezi a Shrekben, de az már igaz, hogy ha meglátod, sírva fakadsz. A lényeg most itt nem is ez, hanem ahogy azt Shrek mondja az ogrékról: több rétegű. A frissen Oscar-díjat nyert produkció is több rétegű; ki mit akar meglátni, kihallani belőle. Pedig a történet maga rendkívül egyszerű - és ha akarom, könnyekig megható -: egy győzelemre törekvő kórusban a karvezető csak azokat engedi énekelni, akiknek jó a hangjuk, de nem zárja ki a hamisakat sem a csapatból, nekik tátogniuk kell. A legszebb hangú kislány, rájőve a turpisságra, arra tudniillik, hogy újdonsült barátnője valójában nem énekel, lázadást szervez, néma lázadást. A versenyen a tanárnő beintésére az egész csapat tátogni kezd, s csak akkor váltanak igazi énekhangra, amikor a tanárnő dühödten kirohan a színpadról.
A történet - ismétlem - ha akarom, ilyen egyszerű, néhány mondattal leírható; és mégis olyan, mint a
hagyma. Mert szól a barátságról, az összetartozásról, a - tanár szempontjából - a verseny mindenhatóságáról, a manipulációról, de ha akarom, arról is, hogy a pokolba - a győzelembe - vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Hisz a karvezető sem kizárni akarja a rosszabb énekeseket a közösségből, ellenkezőleg - még ha az igazgató jóindulatát keresve is -: csapattagként kezeli őket.
De a Mindenki - lám, egy újabb rétege a hagymának - üzen a mai magyarországi politikának is. Természetesen nem direktben, hisz a huszonöt perc egyetlen politikai utalást sem tartalmaz. Nem bukkannak fel benne csúnya emberek - a negatív szereplőként lefestett tanárnő sem egy ránézésre ellenszenves típusú arc -, a gyerekek között sincs egy Geréb, de még egy Németh Szilárd-féle karakter sem. Szóval ez a réteg, lehetséges, csak az én fejemben létezik, Deák Kristóf rendező Arany Jánossal mondaná, hogy "gondolta a fene". Lehetséges, írom, pedig tudom, hogy nem. Tudom, hogy Deák Kristóf nem naiv alkotóként vitte szalagra a történetet - még ha nincs is már szalag -, tudom, hogy pontosan építette fel a maga hagymáját, és bízta rám, a nézőre, mit, melyik réteget akarom lefejteni belőle, illetve mennyire akarom látni egyben az egészet, hogy a végén sírhassak tőle.
Sírni azonban, sajnos, attól a metszettől is lehet, amit én akartam belelátni - ugye, nem belemagyarázni ? - a filmbe. Hogy igen: létezhetne olyan helyzet, amelyben van esély fellépni a manipuláció. az olcsó praktika ellen, amikor egy közösség valódi közösségként kezd el működni. Hogy létezhet eredményes lázadás - figyelem: a lázadás éve -, olyan harc, amikor valójában nem mások ellen, hanem a tiszta ügyért harcolunk. Mit mond a film? Mi kell hozzá? Kell egy bátor vezető, aki felismeri: rövidtávú a siker, a pillanatnyi győzelem, ha ahhoz csaláson keresztül jutunk el. (Ráadásul a Mindenki csalása, lényegében, nem hoz senkit hátrányba, még ha a "tátikázó" kórustagoknak némiképp megalázó is.) A felismerés pedig együtt jár a cselekvéssel, a szervezéssel, a vezetői képességekkel; így jut el a csapat az igazi csapatként való működéshez. Vagyis ahhoz, hogy együtt lesznek némák, közösen lépnek fel a győzelmi kényszert érző tanárral, ha úgy tetszik, a diktátor, akarom mondani, a dirigens ellen.
Ismétlem, a film szimpla sztorijába nem férnek bele árulók, kibeszélők, az utolsó pillanatban hátat fordítók, a történetet csak az én túlpolitizált agyam viszi ebbe az irányba. Mert ha például a mai magyar politikai jobboldal és annak jeles média-képviselői is idáig jutottak volna, aligha ünneplik - velünk együtt - az újabb magyar Oscar-díjat. Így maradjunk meg annál a verziónál, hogy csak egy torz baloldali, valójában gondolkodásra képtelen szereplő képes a politikai lázadás vízióját belelátni a filmbe. De, ha már így alakult, és látom a párhuzamot, hát hadd folytassam. Mert, állítom, az üzenet ott van. Pontosan láthatjuk általa, mi az, ami hiányzik a mai magyar baloldal politikájából. Éppen azok az elemek, amelyek a Mindenki kórusát tényleges győztessé teszik. Nincs egy olyan szereplő, aki a maga tisztaságával és teljesítményével mindenki által elfogadott lenne. Nincs egy olyan szereplő, aki ezen tulajdonságok birtokában az egyén - és nem az egyéni -, valamint a közösség érdekében fellép. Nincs egy olyan szereplő, aki a fellépését szervező erővel is párosítja, végül nincsenek olyan szereplők, akik alávetik magukat e közösség érdekeinek. Ma a baloldalon olykor a leghamisabb válik a leghangosabbá, és lázad - a sajátjai ellen. De a mai magyar baloldalon olyanok sincsenek, akik hajlandóak kizárólag tátogni, és elfogadni, hogy a hangjuk félreviszi a kórust, legalábbis az a hang, amelyen ők gyakorta - szinte mindig - megszólalnak.
Mondanám, szívesen mondanám - maradjunk ennél a kifejezésnél - a mai magyar baloldal szereplőinek: üljenek le közösen egy moziteremben, sajnos el is férnének - persze nem a szervezetek száma alapján -, és nézzék meg együtt a filmet. Próbálják meg ezen a szemüvegen keresztül látni, hátha eljutnak általa a közös cselekvésig. Én már azt is nagy sikernek tartanám, ha néhány percig hallgatnának.
Mindenki.
Németh Péter (A Népszava főszerkesztője)
