A nőknek döntő szerepe volt az 1917-ben kirobbant orosz forradalomban. Március 8-án (az akkori orosz kalendárium szerint február 23-án) kenyérért és békéért – és férjeik hazahozataláért a frontról – utcára vonuló petrográdi nők tüntetése egyben a nőnaphoz is kötődött, amelyet pár évvel korábban kezdeményezett Clara Zetkin, a német baloldali szocialista és feminista (erről Stéphanie Arc ír bővebben).

Az biztos, hogy az 1914-ben kezdődött világháború idején a nyugati és a keleti front hátországaiban régóta forrt az elégedetlenség – erről Mementó-sorozatunk előző részében írtunk.

E forrongó hátországban egyre fontosabbá vált a nők munkavállalása, ami kezdett természetessé válni. A Pesti Hírlap 1917 márciusában arról írt, hogy az angol hadsereg nőket alkalmaz katonaként is: gépírók, mosónők lehettek a második vonalban, de voltak, akik szállítási feladatokat kaptak. Egy brit rendelet megtiltotta a hátországbeli 18 és 61 év közötti férfiak foglalkoztatását bútor-, üveg- és porcelánkereskedésekben, divatüzletekben, de még a sörgyárakban is.

Petrográdban sem csak egyszerű háziasszonyok vonultak utcára 1917-ben. A textilgyári munkásnők voltak a forradalmat kiváltó demonstráció legaktívabb résztvevői. Hozzájuk aztán csatlakoztak a többi gyár sztrájkoló munkásai, de értelmiségiek és diákok is voltak a tüntetők soraiban. A karhatalom pár nap múlva lépett fel erélyesen: belelőtt a tömegbe. Ez még átfogóbb tiltakozáshoz vezetett, majd a katonák kezdték megtagadni a tűzparancsot, a Petrográdtól távoli főhadiszálláson tartózkodó cár ukázát – ez már az önkényuralom végét jelentette.

Mindezt a politikai elit megosztottsága is elősegítette. Egy nappal a mindent eldöntő nőtüntetés előtt, március 7-én a Pesti Hírlap arról írt, hogy Miljukov, a liberális kadetpárt vezére azt mondta a Dumában: „Oroszország belső helyzete kétségbeejtőbb, mint bármikor volt”, s „a népnek magának kell átvennie a vezetést, más megoldás nincs”.

Vagyis Miljukov gyakorlatilag a februári forradalom programját fogalmazta meg: a parlamenti ellenzék kereste az együttműködést az elégedetlenkedő tömegekkel: Miljukov be is került a cár megdöntésekor az Ideiglenes Kormányba.

A forradalom nem is váratott sokat magára, bár a híre csak napokkal később jutott el Magyarországra. A Pesti Hírlap 1917. március 13-án még mindig óvatosan fogalmazott: „Pétervárról pedig olyan hírek érkeznek, melyek bízvást kelthetik azt a hitet, hogy Oroszországban forradalom készül”.

A cikkíró feltette a kérdést: politikai vagy éhségforradalom zajlik-e. A választ remek érzékkel adta meg: „A jelek arra vallanak, hogy inkább az utóbbi, de valahány forradalmat a világ eddig megélt, mindegyik mélyén a gyomor korgott, s később mégis csak mindegyik politikai jellegűvé vált.”

Csak a belső oldalakon derül ki, hogy a cár uralmát nők fenyegették: „különösen az alsóbb néposztályok asszonyai idéztek elő zavargásokat egyes városrészekben”. Március 14-én a lap azt írta: „a tünetek arra vallanak, hogy a külön béke gondolata tovább érik”.

A magyar újság ugyanis ekkor Miljukov egyik beszéde nyomán abban bízott, hogy a keleti fronton a Monarchiának már nem kell tovább harcolnia, és Oroszország tényleg különbékét kér majd. Csak március 16-án írta címoldalán a lap: „Forradalmi kormány Oroszországban”. Az alcímek beszédesebbek: „A duma a cári ukáz ellenére folytatja ülésezését”, s a parlament „Tizenkéttagú végrehajtó bizottságot küldött ki Rodzianko dumaelnök vezetésével”. „A pétervári helyőrség 30.000 embere csatlakozott a felkelőkhöz”.

A cikkíró így szólt arról, amikor a forradalom sikerét, a cár minisztereinek letartóztatását megtudták: „első érzésünk az volt, hogy a háború szörnyetege sebet kapott, s a március tizenötödike alkalmából kitűzött nemzeti zászlók valami külön nagy örömöt is hirdetnek”. Ám a magyar újságírónak csalódnia kellett: „A duma csak más rendszert, más kormányt kívánt. (…) Kétségtelenül ez is forradalom, jelentős és nevezetes forradalom, de egyelőre parlamenti keretekben. És különösen: nem a nép forradalma, nem a kenyér és a béke forradalma, nem a megváltó forradalom.”

Különös jóslatra vállalkozott ekkor a lap: „S bár a forradalmak természetrajza azt tanítja, hogy nincs kormányozható forradalom”, s „egyelőre Pétervárott nem a nép forradalma győzött, nem a kenyér és a béke hullámai kerekedtek felül”, de a tömegek „nem érzik a különbséget a nép forradalma s a duma forradalma között”. Így „a hároméves háború szenvedéseibe belekeseredett milliók valamivel tovább is mehetnek, mint a duma gondolja”. A cikkíró hozzáteszi: „Ami eddig történt, még nem forradalom, inkább államcsíny, de ami belőle érlelődhetik, az végső eredményében mégis csak a béke ügyének fog használni…”

Mindez azért érdekes, mert ekkoriban valószínűleg a német hadsereg parancsnokai már elhatározhatták: a helyzetet ki kell használni a keleti front felbomlasztására. Hamarosan vonatra teszik ezért az orosz bolsevikot, Lenint. Látják ugyanis: a februári forradalom a cárizmust omlasztotta össze, nem a keleti frontot. (Arról, hogy Lenin német ügynök volt-e, korábban írtunk.)

Március 17-én már vezető hír: „A cár lemondott, öccse a régens”. Azt is megtudhatjuk, hogy megalakult az új kormány Lvov herceg vezetésével. A hírt Bonar Law, az angol kabinet vezérszónoka jelentette be a brit parlament alsóházában. Eszerint „II. Miklós cár lemondott, a régensséget pedig öccsére, Alexandrovics Mihály nagyhercegre bízták”. (A cárizmus azonban annyira népszerűtlen volt ekkor már Oroszországban, hogy a nagyherceg is gyorsan lemondott a trónról, így a Romanovok korszaka végleg lezárult.) Law azt is bejelentette, hogy az orosz „mozgalom” azok ellen irányul, „akik a háborút nem folytatták a szükséges energiával”.

Ezt a Pesti Hírlap így kommentálta: „A világ Londonból értesül először arról, hogy a cárt lemondatták. Ott tudták meg a leghamarább: már ez is sokat mond. De (…) ott tudták jó előre azt is, hogy puccs készül.” A lap szerint Londonnak „az élelmiszer-zendülések is kapóra jöttek, sőt most már azt a gyanút is bátran ki lehet fejezni, hogy angol ügynökök rendezték ezeket is, mert a nép mindig csak eszköze a titkos diplomáciának.”

Itt nem szabad elfelejtenünk, az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor háborúban állt Nagy-Britanniával, a magyar újság állításait bizonyítékkal nem támasztotta alá. Azóta Christopher Reed írt a témáról From Tsar to Soviets című könyvében. Felidézi, hogy az angol nagykövet, Buchanan figyelmeztette bukása előtt a cárt a reformok szükségességére. A brit és a francia nagykövetség kapcsolatot tartott a későbbi ideiglenes kormány embereivel. Ám konkrét bizonyítékot Reed sem szolgáltat a brit beavatkozásra.

A Pesti Hírlap cikke viszont vészjóslóan zárul: „Anglia demokratikus és alkotmányos látszattal akart dolgozni: a trónfosztásnak ne legyen palotaforradalmi katonai jellege, bocsássuk előre a köznépet, hadd jöjjön aztán a duma s csak végül a katonaság.” Ám „könnyen úgy fordulhat, hogy most már a forradalom, az igazi meg fog tudni állni a maga lábán is, miután járni tanították.”

Akár igazak, akár nem a magyar újság egykori feltételezései, az biztos, hogy a cikkszerző látta: a februári forradalom csak a kezdet volt. Az orosz munkásmozgalmat ugyanis sem a németek, sem az angolok nem tudták féken tartani: a munkás- és katonaküldöttek tanácsai (szovjetjei) „kettős hatalmat” alakítottak ki az Ideiglenes Kormánnyal párhuzamosan, ahogyan az majd Mementó-sorozatunk következő részéből kiderül.

A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.