Szeretett családtagjaim, kedves barátaim, tisztelt gyászoló gyülekezet! Tudom, hogy most nehéz pillanatokat éltek át: hol a koporsómat nézitek, hol a cipőtök orrát, kicsit szipogtok, és szorul a mellkasotok, s minduntalan sóhajtoztok, mert úgy érzitek, hogy szorosan rátok terült a felhős, októberi ég mélykék sátra, és ennyi embernek mintha már nem volna alatta elegendő levegő. Igen, jó sokan összegyűltetek, hogy elkísérjetek az utolsó utamra, és eltemessetek, mert állítólag szerettetek engem, amit én elhiszek, bár, engedjétek meg, pár jelenlévőt illetően efelől azért vannak kétségeim. Most az órátokra pislogtok, hogy meddig tart még ez az egész, sóhajtoztok és a ravatalomat bámuljátok – de azért higgyétek el, nekem sem olyan könnyű.
Itt fekszem előttetek kiterítve, egy szűk koporsóba zárva, és
annyi helyem sincs, hogy megforduljak benne, pedig rendesen elfeküdtem már a hátam. Nagyon kényelmetlen. Ráadásul a pap azzal ijesztget, hogy elvileg akár örökké is élhetek a túlvilágon. Örök élet. Uramisten. Mintha nem lett volna elég ebből a világból az elmúlt negyven év alatt. Ahogy most végignézek rajtatok, külön-külön rá tudnék mutatni azokra, akik ezt a világot élhetetlenné teszik. Itt áll köztetek az a törtető, tehetségtelen karrierista, akinek életemben soha bele nem mondtam a szemébe, hogy te, öreg, figyelj csak, szerintem te egy törtető, tehetségtelen karrierista vagy. Most, hogy itt áll előttem (méghozzá éppen az első sorokban, hogy jól lássák), azon tűnődöm, hogy vajon miért is nem mondtam bele egyenesen a szemébe, hogy mit gondolok róla. Azt hiszem, túlságosan udvarias voltam vele, de erről nem tehetek, bocsánatot kérek, de az anyukám és az apukám arra neveltek, hogy az emberekhez legyek kedves és udvarias.
Nini, most látom, hiszen itt áll a tömegben egy kormánypárti politikus is! Nahát, hogy még ő is ide mert jönni! S ha jól látom, hozott egy koszorút is, amire ráíratta a nevét. Ezt azért nem feltételeztem volna róla. Nagyon jól tudja, hogy mit gondolok róla és a pártjáról, és mégis idetolja a képét. Egészen konkrétan azt gondolom róla, hogy embernek egy senki, politikusnak pedig egy kártékony parazita. És most itt áll a gyászoló tömegben, és képes bánatos képet vágni. Tán azon szomorkodik, hogy sehol egy nemzeti színű szalag, amit át lehetne vágni ollóval, két szépen kiöltözött nő mellett állva. Milyen kár, hogy a temetéseken ez még nem jött szokásba. Pedig milyen jó lenne! A kormánypárti politikus megint benne lehetne a tévében, amint átad egy beruházást, jelesül éppen egy örök életbe vezető utat. De szép is lenne. Átvágná a nemzeti színű szalagot, és átadná a mennyekbe vezető sztrádát, aminek a bekerülési költségéből szokás szerint ellopott ugyan húsz százalékot, de legalább jó célra költi: a felét befizeti a pártja fekete kasszájába, a másik feléből meg új luxusórát vesz magának.
Ahogy elnézem a tisztelt szipogó sokaságot, meg kell állapítanom, hogy azért mégis eléggé furák az emberek. Nahát, ezek azt hiszik, hogy egy halottal mindent meg lehet csinálni. El lehet menni a temetésére, és el lehet hitetni, hogy minden rendben: kegyelet leróva, tisztelet megadva, emberség kipipálva, a halott meg fekszik ott némán, és nem tud felülni, és nem tud közbeszólni, hogy állj, kezdjük az egészet elölről! Kezdjük az egészet a temető bejáratától: aki úgy érzi, hogy elkövetett a még temetetlen halott ellen valami rosszat, az ne lépje át a temető kapuját. Az maradjon kint. Ilyen egyszerű ez. Ne pofátlankodjék oda a családtagjaim és barátaim közé olyan ember, aki szöget vert a még temetetlen halott koporsójába, de nem is egyet, hanem egy egész sorozatot. Vagy tudják, mit? Ha nagyon akar, hát jöjjön be a bűnös, lépje át a temető kapuját, és álljon oda a koporsóm mellé, de akkor mondjon egy búcsúbeszédet. Nem kell hosszúnak lennie annak a beszédnek. Elegendő lenne, ha egyetlen szóból állna. Legyen ez a szó a bocsánat. Vagy legyen kettő szó: vétkeztem, bocsánat. Na jó, legföljebb három szó legyen, és ez a három szó ez legyen: vétkeztem ellened, bocsánat.
Nem sok idő, míg az ember ezt a három szót kimondja. S mennyivel könnyebb lenne utána. Nekem már nem, mert én itt fekszem hidegen és némán, és már nem tudok visszaszólni senkinek. De a vétkeseknek lenne szavuk. Ők még nem hidegek és nem némák, és még tudnak beszélni, mert élnek. Könnyebb lenne a bűnösök lelkének, ha kimondanák nyilvánosan ezt a három szót: vétkeztem ellened, bocsánat.
Akkor nem fordulna elő, hogy ti, akik az utolsó utamra összegyűltetek, nem fogtok egymással kezet. Mert észrevettem ám, hogy a ravatalom előtt összetalálkozott két ember, és az egyik a kezét kinyújtotta, és a másik a kinyújtott kezet nem fogadta el. Azért nem fogadta el, mert azzal a kézzel vertek egy szöget a koporsómba.
Nem sokat. Csak egyet, egyetlen kis szöget, de azért szögnek szög volt. Szúrós, fájdalmas, erős. Barátomnak hittem azt az embert, és éppen ő volt az, aki vétkezett ellenem. Én meghaltam, ő meg jött temetni.
Egy kalapács illett volna a kezébe.
De virágot hozott.
Forrás
