Simicska Lajos kegyvesztett lett, csakúgy mint Lázár János és még sokan mások
Egyszer fenn, egyszer lenn… Amióta világ a világ, azóta így van, senki nem érezheti magát karosszékben, aki politizálásra adja a fejét. Már a középkorban is tudták a nagyurak, ha erőskezű király ült a trónon, és éppen nem Csák Máték cibálták szét az országot, életük-haláluk, és persze a vagyonuk is a király jó indulatától függött. Aki egy kicsit is magasabbra emelte a fejét a többieknél, azt vagy az irigyei, vagy a király üttette le.
Nincs mit csodálkozni azon, ha a XXI. század második évtizedének végére sem változtak meg a játékszabályok. 2010-ben még csak sejteni lehetett, aztán 2014-re már nyilvánvaló lett, hogy
az ország vezetése olyan erős ember kezébe került, aki ha sokak számára nem is szimpatikusan, de nagyon határozottan építi vazallusai körét. Jól bánik a hatalom eszközeivel: senkit nem enged túl magasra törni, újra és újra cseréli a hűbéresei táborát. Kinek trafik koncessziót ad, kinek földbirtokokat, mások zsebét állami megrendelésekkel tömi ki, és persze nem fukarkodik a címekkel, rangokkal sem.
Aki nem látja be, hogy egy idő után hátrább kell húzódnia a második vagy akár a harmadik sorba, az úgy jár, mint az egykori kollégiumi jó barát. Hiába segítette éveken át tanácsokkal és készséges együttműködéssel a politikai hatalom erősödését, valamint az elit gazdagodását, egy elbizakodott beszólás elég volt, hogy móresre tanítsák. Megmutatták neki, ki az úr. Amit elvettek tőle, odaadták másoknak, és vele buktak az államigazgatásba beépített emberei is.
Aki okos, tanulhatott a példából. Az egykori főminiszter is túl nagyra nőtt, de talán időben belátta, hogy jobban jár, ha inkább a vadászkastélyában múlatja az időt, ha korábbi tekintélyét vagyonra váltva, milliárdos üzletemberekkel boltol. Csak nehezen kapcsolt az a miniszter társa, aki azt gondolta, örökre nála maradhat a fejlesztési kassza kulcsa. Állítólag már majdnem beszólt, amikor lakatott tett a szájára. A közelmúltig a vámszedő gondolhatta, hogy ő bizony érinthetetlen, de tévedett. Hiába volt a főember „gyóntatója”, még neki sem nézte el, hogy ellentmondjon. Jobb helyzetben van persze a csörgősipkás, gyűrt fülű: ő nyugodtan mondhat akármit, beszólásaival hergelheti az udvar népét, a gazdája jót kuncog magában, látva a többiek bosszankodását.
Forog a politikai karusszel. Ha felgyorsul, sokan megszédülnek, az erő rendre ki-kidob valakit a lovasok közül. De gyorsan új zsoké ül a falovak nyergébe, és ahogyan az már lenni szokott, a kisebb tekintélyek hűbéreseit is megérinti a változás szele. Ki tudja, mi lesz a politikai sorsa a kaszinók mágnásának, most éppen az egyik kommunikációs guru talpára kötöttek útilaput. Azt gondolta, az üzletét már jó előre lezsírozta, s megteheti, hogy büntetlenül belenyúl a „kasszába”. Tévedett. Elfelejtette, hogy amit lehet Jupiternek… Máris akadt valaki a talonban, aki a helyére ült e politikai ringlispílen.
Egyszer fenn egyszer lenn… Volt idő, amikor valami ilyesmi a királyokkal is megesett már.
Somfai Péter (Népszava)
