Igen gyakran elgondolkodom: valóban csak én voltam olyan naiv, hogy elhittem bizonyos dolgokról azt, amit jelenteniük kéne? Olvasom az augusztus 11-i Népszavában Bihari Tamás írását és megszégyenülve látom, hogy mekkora balek voltam mikor elhittem, hogy annak idején mikor katonai szolgálatot teljesítem egyben a hazámat is szolgáltam, védtem! 

Látom, hogy az volt a menő, aki kibújt a szolgálatból, hogy mielőbb mehessen Almádiba! Talán az is értéket tükröz, hogy a rendszerváltás után nem egy alkalommal volt olyan honvédelmi minisztere az országnak, aki sosem volt katona! Mostanság honvédelmi államtitkár Németh Szilárdot gátlástalansága nem akadályozza  meg abban, hogy olyan kérdésekről tegyen kinyilatkoztatást, amit szerintem sose élt át! Beszél az erős hadseregről, és a sorkatonai szolgálat bevezetésének lehetőségéről. Nem tudja, hogy a

sorozás egy mechanikus katonaszerző rendszer, amibe bekerül a rátermett, és az alkalmatlan ifjú egyaránt.

Németh és társai nem láttak még a terhelés („kib*szás”) következtében fizikálisan és idegileg összeomlott katonákat! Nem látott öngyilkos fiatalt, nem könnyeztek vigyázzba merevedetten a temetésen! Nem mentek a Fő utcai Katonai Bíróságra tárgyalására. Nem tudhatják, hogy a katonai nevelésnek egészen más, a kor szellemének, és igényeinek megfelelő szerkezetet kell létrehozni, és nem az elavult durva módszereket visszacsempészni. Az illiberális rendszerben persze hiheti, hogy ő az autentikus hozzáértő,(mert, ha az Istent funkciót adott, akkor észt is ad hozzá”). Ő úgy véli, - legalább is határozottan állítja – hogy hivatalból látja a „nemes” célt! Az viszont nem elvárás a Fideszben hogy tudja is! Nem fontos, hogy a szenvedő, gyötrődő embert is lássa! 

Ezek az emberek akarják eldönteni, hogy ki alkalmas és ki nem katonának? És a katonai szolgálat megint elsősorban a szívatásról fog szólni? Arról, hogy ki lesz katona és ki nem, azt valahol egy fideszes korifeus fogja eldönteni? Úgy, mint a hetvenes években? A kisember gyereke meg mehet majd katonának, - ha alkalmas, ha nem egyaránt. Neki kötelesség, meg dicsőség! A fideszes csemetének, meg a kiváltság! Az elsőt kikötik, verik, meg lecsukják, az utóbbit meg etetik, itatják, szolgálják! Lesz újra csicskás is! Az következik, ami volt: a beosztott, kisember gyereke mehetett sor alá és két évig vért izzadhat. /Mert hülyének lenni, állampolgári jog!/

A hetvenes években magam is letöltöttem a sorkatonai szolgálatot. Majd később - mikor már családos ember voltam - még fél évre tartalékos tiszti kiképzésre is bevittek!  Esküt tettem, és - akkor és most is - komolyan is gondoltam!  Meg voltam győződve róla, hogy ezzel tartozom annak a népnek, amelyikbe születtem! 
Így voltak ezzel: apám, nagybátyáim, és nagyapáim is. Így volt a magyarok többsége!  Ezzel az adottsággal, otthonról hozott tudattal szolgáltunk! Egyikünk becsületes honvéd, a másikunk kiváló katona, jó parancsnok lett! Más emberként szereltünk le, mint ahogy bevonultunk! Megértettük mi az egymásrautaltság, a szolidaritás, és a kötelességtudat! 

Persze lehetne mondani, hogy az 1970-es években egy más rendszert és egy más politikát szolgált a hadsereg. Sajnos Magyarország történetében ezt majdnem mindegyik nemzedék elmondhatja! A rendszer egy dolog; a becsület, a kötelesség, meg a hazaszeretet egy másik! 

A hetvenes évek aktuális katonai terminológiájában az volt a rossz, aki a háborúban a hadseregben teljesítette kötelességét, és az volt a jó, aki köpönyegforgatóként ügyeskedett, sumákolt és katonaszökevény lett! Tudtuk, hogy ez az általánosítás gyenge lábakon állt! Voltak, akik meggyőződésből, bátorságból, sőt az életükért szöktek. De voltak, akik csak jellemszegénységből, ügyeskedésből, gyávaságból! A bátrak túlnyomó részt hallgattak, a gyávák, ügyeskedők viszont verték a mellüket, és fröcsögtek! 

Mondhattak bármit, az otthonról hozott értékek segítettek a tisztánlátásban.  Az eligazításról visszatérve láttam, hogy parancsnokom is erősen lógatta az orrát!  Dorozsmai alhadnagyot, - aki vonalas kommunista hírében állt, és a szabályzatokat betartani törekvő katona volt - nagyon bántotta a fenti értékelés. Vonalassága miatt már-már nevetséges volt, de emberi tartása, igazságossága miatt a katonák között köztiszteletben állt. 

Ő nem azért lett alhadnagy ötven évesen, mert „hülye volt a szentendrei gyalogostisztképzőben”, - ahogy igaztalanul általánosítva a Népszavában olvashattuk - hanem azért, mert honvédtól indulva végigment a ranglétrán, és magát képezve, fegyelmezve végezte el a tiszti iskolát! 

Ezért, meg is kérdezhettem tőle: mi a baja azzal amit hallottunk? 
„Tudod fiam - mondta az ötven körüli alhdgy villámló szemekkel - ezeknek a nagypofájú senkiháziknak, meg katonaszökevényeknek egy jó része minket is otthagyna a tűzben, azért, hogy a mi életünk árán mentsék a magukét. Ezek közül jó néhányan - főleg a hangoskodók - nem hősök, hanem túlnyomórészt gyáva árulók! Rongyemberek!”

Forrás: HORVÁTH GYULA  facebook-posztja