Van egy régi, még talán 1947-ben megjelent Magyar Nap, amelyet édesapán őrizgetett sok-sok éven át. Az egyik cikk szerzője lapozgat egy 1944-es telefonkönyvben, és ismerős neveket keres. „157-986. Beregfi Károly, m. kir. honvéd vezérkari ezredes. Naphegy utca 7. A nagy honvéd kinyíró. »Ilyen nincs« – közli a központ. De hogy egyáltalán lehetett, az a baj…” 

Két-három év, és az egykor nagyhatalmú urak lám, hová lettek? 

Innen nézve érthető, miért bántam olyan óvatosan a telefonkönyveimmel. Mindig féltve őriztem a dolgozószobám polcán azokat a regiszteres füzeteket, amelyekben a kapcsolataim nevét és a közvetlen számaikat szorgalmasan gyűjtögettem. Mint a történelem egy darabkáját. Soha nem dobtam ki egyik könyvecskét sem, még azután sem, hogy 1998-ban Orbán Viktor bejelentette: nyugodtan le lehet cserélni a régi telefonkönyveket, következik a teljes elitcsere. És ami késett, nem múlott.

A telefonkönyvek kapcsán az is eszembe jutott, hogy volt egy időszak, amikor arra szocializálódtunk, hogy csak az számít valakinek ebben az országban, akit nem lehet csak úgy felhívni, mert legalább egy titkárnő keresztbefekszik, és vagy hajlandó kapcsolni a főnökét, vagy nem. Ez alól csak egyetlen kivétel volt: a „K” vonal. Az „átkosban” működött egy önálló kormányzati telefonhálózat, amelyen azok a fontos emberek, akiknek az asztalán volt ilyen készülék, akár a titkárnőt kikerülve is beszélhettek a másik fontos emberrel. Ez alól csak a még fontosabbak számítottak kivételnek.

És persze az újságírók, akiknek akkoriban még volt akkora társadalmi tekintélyük, hogy ha a munkájuk úgy kívánta, a fontos embereket - akár a minisztereket is -, a közvetlen vonalukon bármikor felhívhatták. Ha éppen tárgyalt valakivel az illető, elnézést kért, és megígérte, amint egyedül lesz, visszahívja az újságírót. És vissza is hívta.

A szerkesztőségben a fiatalabb kollégáknak ezek már hihetetlen történetek, összekacsintanak a mesélő háta mögött. Mert könnyebb manapság elhinni, hogy léteznek az Óperencián túl sárkányok, mint azt, hogy egy minisztériumi senkit vagy valamelyik párt talpasát csak úgy fel lehet hívni. Mert hiába van meg valakinek a mobilszáma, mielőtt az illető bármit mondana, a sajtóshoz vagy a sajtóosztályhoz küld, kérjünk engedélyt a beszélgetésre. És az még a jobbik eset, ha ott nem kérik e-mailben a kérdéseket, aztán majd ugyanígy, valamikor, válaszokat is küldenek.

Visszatérve a telefonkönyvekre: nálunk ezek már valóban haszontalan darabok. A miénknél kevésbé hektikusan működő országokban a miniszterek cserélődhetnek, a titkárnőik, a titkáraik is, de a hivatalt működtető államtitkárok a legritkábban. Ők a folyamatosság. Kormányváltáskor mindenki marad a helyén, az osztályvezetők, a helyetteseik, a csoportvezetők, a szakértők… Nélkülük összeomlana ugyanis a közigazgatás. Nálunk viszont a hivatalokban manapság követhetetlen sebességgel cserélgetik a munkatársakat, még a legalacsonyabb posztokon is.

Tényleg nem érnek semmit a telefonkönyvek. A közigazgatásról nem is beszélve.