Ki hallja meg, amíg  nem késő? Újra és újra süket fülekre talál felhívás: A társadalmi békéért valódi érdekegyeztetést!

A szakszervezetek úgy jártak, ahogyan a sajtó: a politika vetélytársat látott bennük, és harminc éve ott üti őket, ahol éri. Nyilván nem mindegyik egyformán – a magukat baloldalinak deklaráló kormányok csöndben, szégyellősen, a jobboldaliak bátran, mindig valamilyen hazug ideológiát is kreálva hozzá.

Most, 30 évvel a szabadság kivívása után itt állunk egy „félig szabad”, legyengített társadalmi immunrendszerű országban, ahol a kormánykritikus sajtó romokban hever, a szakszervezeti szervezettség és a munkajogi védettség kirívóan alacsony, az országot pedig évente tíz- és százezrek hagyják el a kilátástalanság miatt.

A mai hatalom szívesen elfelejtetné velünk, de volt rá esély, hogy másképp alakuljon. 1989-90-ben néhány szélsőségesen kívül senki sem akart itt pőre kapitalizmust. Maga a fogalom olyannyira nem volt népszerű, hogy a rendszerátmenet dokumentumaiban nem is szerepel, mindenki a „szociális piacgazdaság” formulát használta.

(Egy mondat a Fidesz 2010-es választási programjából: „Alkotmányunk a rendszerváltoztatás céljaként fogalmazza meg a szociális piacgazdaság megvalósítását”. Orbánék legnagyobb árulásainak egyike, hogy ezt a célt az új alaptörvény írásakor elsikkasztották: nemzetközi viszonylatban is egyedülálló módon a hatályos alkotmány elhallgatja, milyen gazdasági rendszert képzel el számunkra az uralkodó elit.) A mából visszatekintve úgy látszik, hogy ezt a magyar jobboldal már a kezdetekkor másképp gondolta, csak nem mindig volt elég bátorsága hozzá, hogy kimondja.

A Suzuki magyarországi gyárát 1993-ban Antall József avatta föl. Orbán Viktor – amikor éppen miniszterelnök volt – több új modell (Wagon R+, S-Cross, új Vitara) gyártásának beindítását is személyesen celebrálta, 2015-ben pedig a rendszerváltás szimbólumának nevezte a japán autógyár magyarországi üzemét. Volt igazság abban, amit mondott, az esztergomi Suzuki tényleg szimbólum – leginkább annak a jelképe, amit a rendszerváltásban elrontottunk.

Antall látogatása súlyos hiba volt, Orbán sorozatos esztergomi zarándoklata pedig maga a beismerés: bármilyen szépeket mond is a munkáról, valójában csak a tőkére figyel. Mert nemhogy a skandináv államokban vagy Németországban, de még Franciaországban is teljességgel elképzelhetetlen lenne, hogy egy miniszterelnök – aki hivatása szerint ilyen alkalmakkor (is) az egész nemzetet képviseli – betegye a lábát egy olyan gyárba, ahol tiltják vagy akadályozzák a szakszervezet működését. Mint ahogy értelemszerűen az is, hogy a vizit kizárólag a tulajdonossal (a tőkéssel) folytatott parolázásból álljon, a szakszervezettel (a munkások képviselőjével) történő, legalább ugyanolyan hosszú és reprezentatív eszmecsere nélkül.

Mára egész gyűjteményünk van a munkások feje fölött a nagytőke reprezentánsaival megejtett kézfogásokból. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében – a másikban pedig az előállított termelési értékre jutó legalacsonyabb bérszínvonal. Jusson majd eszünkbe, amikor az aktuális kormányfő legközelebb tiszteletét teszi a tőkénél.

Hargitai Miklós (Népszava)