Száz éve, 1919. március 21-én nem Soros-plakátok borították el Budapestet, hanem a „Mindenkihez!” címzett kiáltvány, amelyben a Magyarországi Szocialista Párt tagjaiból álló Forradalmi Kormányzótanács deklarálta, hogy „Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat”. Így kezdődött a 133 napos proletárdiktatúra, amikor még a muzsikus cigányok is az Internacionálét játszották.
1919 után elmélkedő íróemberek, konzervatív történészek és a mindent megmagyarázó elméleteikbe beleőrülő doktorok próbálták megválaszolni, miért jött létre a Tanácsköztársaság. Pedig a kiáltvány lényegében igazat mondott, amikor azt állította, hogy „a polgári világ teljes összeomlása”; „a koalíciós kormányzás csődje”; a fenyegető „külpolitikai katasztrófa”; az ország idegen megszállásának réme hitette el sokakkal, hogy: „Az országot az összeomlás anarchiájától csak a szocializmus, a kommunizmus megteremtése mentheti meg.”
A Tanácsköztársaság vezetőivel nem az Animal Cannibals-tagok pacsiztak, hanem Bartók és Kodály, miközben a Vörös Hadsereget olyan, bolsinak nem nevezhető katonatisztek vezették, akik a Horthy-korban értek a csúcsra.
A kommün kezdeti népszerűségét csak úgy érthetjük meg, ha visszahelyezkedünk a világháborút követő hónapokba. Amikor úgy gondolták, hogy
az első világháború katasztrófája bebizonyította a kapitalista rendszer csődjét, a jövő társadalmi berendezkedése pedig a szocializmus lesz. 1918 végén nemcsak galileisták érveltek emellett, hanem Apponyi Albert is. Ez a korhangulat teszi érthetővé a milliomos bankárfiúból lett kommunista népbiztos, Lukács György fordulatát, és hogy Márai Sándor akkor még nem „polgárként” pózolt, hanem a Kommunista Írók Aktivista és Nemzetellenes Körét alapította meg. Vagy hogy a „Vörös Isten” miként igézhette meg az álmos körúti hajnalokról író Tóth Árpádot, aki fellelkesülve verssel hódolt a „piros Keletről” érkező, és a „sápadt Nyugat” arcába lépő kommunista kolosszusnak.
Az „új Istenbe” vetett hit magyarázza azt is, hogy a konzervatív-nacionalista katonatisztek miért álltak az internacionalista kommün mellé: abban bíztak, hogy a „Nyugat” által megalázott, a csehszlovákoknak, románoknak, szerbeknek kiszolgáltatott Magyarország segítséget kaphat „Keletről”, Szovjet-Oroszországtól, hogy megvédhesse határait.
Ahogy Kóbor Tamás író 1919-ben megfogalmazta a Tanácsköztársaság kikiáltásáról: „Ami történt, az az útjából elterelt, élelem és szén nélkül hányódó hajón a matrózok uralma, melyet a tisztek tehetetlensége és saját kétségbeesésük provokált.”
Az őszirózsás forradalommal hatalomra jutott „tisztek”, Károlyi Mihály és politikustársai valóban tehetetlenek voltak. Nem képességeik hiánya miatt, hanem mert az első világháborús vereséggel járó politikai, gazdasági és katonai összeomlás, a társadalmi ellentétek kiéleződése jobban feladta nekik a leckét, mint az Orbán-kormányoknak egy márciusi hóesés.
A válságot az 1918 novemberében hazaérkezett kommunisták használták ki. A Kommunisták Magyarországi Pártja megszervezését nem kevés „guruló rubellel” támogatta Szovjet-Oroszország, de Leninék akármennyi pénzt Budapestre önthettek volna, ha nem olyan tehetséges, gátlástalan, a lehetőségeket mindig megragadó politikus vezeti a magyarországi kommunistákat, mint Kun Béla, aki nagyjából 24 óra alatt venné át a mai MSZP vezetését.
A kommunisták voltak azok, akik a munkások, no és a frontról hazatért dühös katonák hiteles képviselőinek tűntek, mert míg a polgári kormányban szerepet vállaló szociáldemokraták „felfüggesztették az osztályharcot”, Kun Béláék proletárdiktatúrát követeltek, a katonáknak pedig fájdalomdíjat a szenvedéseikért. Minden eszközzel támadták a kormányt. Pártlapjuk, a Vörös Újság sajtótörténeti forradalmat hozott, a hangneme durva volt és erőszakos. Szerzői már száz évvel Bayer Zsolt előtt cikket írtak Tűrhetetlen címmel, és bőszen, nagy sikerrel „rohadékozták” ellenfeleiket.
A kormány 1919 februárjában csapott le az egyre veszélyesebb kommunistákra, a párt vezetőségét letartóztatták, Kun Bélát pedig „félholtra” verték. A legnépszerűbb bulvárlap, Az Est tudósítója azonban bejutott hozzá és interjút készített vele: „Félrevezetett emberek. Nem fontos, hogy kicsodák” – válaszolta a kommunista pártvezér, mikor megkérdezték tőle, hogy kik verték össze.
Ez óriási reklám volt: a kommunisták népszerűsége olyan nagy lett a fővárosban, hogy amikor 1919. március 20-án megérkezett az újabb területfeladásokat követelő Vix-jegyzék, a válság mélypontján a szociáldemokraták Károlyi Mihály szándékával ellentétben már nem mertek egyedül kormányt alakítani, hanem a köztársasági elnök háta mögött kiegyeztek a fogházban ülő kommunistákkal, és egyesültek a Tanácsköztársaság vezetésére.
A múltunktól fosztanak meg azok, akik azt állítják, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása csak idegen érdekeket képviselő, külföldről finanszírozott ügynökök puccsa volt, amely nélkülözött minden támogatást. Ők egy kémregényt akarnak eladni történelemként mindenkinek.
A szerző történész
Forrás: HVG.hu
