Schmidt Mária szerint Horthy Miklós  visszaadta a nemzet önbecsülését. Az áldozat a mártíriumból merít erőt, így az a közösség, amelyik húsz éven keresztül mást sem hall, mint saját vértanúságának sulykolt igazságát, értelemszerűen belenő a szerepbe.

A két világháború közti Magyarország felnövekvő generációja a Magyar Hiszekeggyel kezdte a napot, Csonka Magyarországgal díszített irkában gyakorolta a betűvetést, és lett légyen szó tömeges értelmiségi munkanélküliségről vagy az utazást gátló devizakorlátozásokról, pontosan tudta, ki és mi tehet minderről: a nyugati ellenség és Trianon. Akit méltánytalanság ért, annak pedig nem marad mása, csak a büszkesége. Justice for Hungary! (Igazságot Magyarországnak!)

Persze tudjuk jól, hogy Horthy Magyarországán sem mindenki gondolkodott így, sőt

Horthy sem akarta mindenáron visszaadni mindenki önbecsülését - jobbára beérte a keresztény középosztály lelki stimulálásával -, de a hatalom már csak olyan, hogy fontosabbak neki a hívei, mint az ellenfelei. A fél ország is kerek egésznek látszik, ha elég magasról nézzük.

Receptkönyvnek tekinteni a Trianon utáni Magyarország hatalomtechnikáját azonban mégis hátborzongató. Brüsszel nem Trianon, a népvándorlás fenyegetése nem területfosztó békediktátum, és talán Soros vészjósló nevetése sem verhető úgy bele az agyakba, mint az, hogy "Hiszek Magyarország feltámadásában". Talán nem. De láthatóan pont ezt célozza a kísérlet: hogy a saját tábor megint érezze magát igaztalanul üldözött páriának, akinek hiába járna hódolat és dicsőség, irigyei és ellenlábasai feszt kibabrálnak vele.

A rossz hír az, hogy a kormány történészi csasztuskabrigádja még csak most kanyarodik rá a kommünről Trianonra. Ha ilyen lesz a kásleri történelmi ideálban felfestett, "béke és összefogás" által uralt sikerkorszak, akkor bizony nagyon nehéz éveknek nézünk elébe.

Kósa Judit (Népszava)