Tolták, taszigálták a roncsautót a felcsútiak, és félve nézdegéltek a stadion túloldalára, nem hallatszik-e a szokásos ordítás. Foszlányok szűrődtek csak ki a  házból, “vegyétek el a koszos színházaikat! tapossátok el a könyvkiadókat! szívjátok el végleg a levegőt a tetves liberátorok elől!” A kisvonat füttyögve sikoltott még az éjszakában, aztán visszamenekültek a vendégek a Vértes Büfébe a kályha mellé.

– Jó napot kívánok, én vagyok a Jóisten, Orbán Viktort keresem – mondta az első pillanatra bevándorlónak tűnő egyén, amikor elfordult az 1-es főútról Székesfehérvár felé, és megérkezett Felcsútra. 
– Csöndesebben, ember, állítsa le a motort, ne idézzen itt elő klímakatasztrófát – figyelmeztették a gyanús idegent a helybéliek –, éppen alszik, és újabban rémálmai vannak. Messzire hallatszik, olykor még Kajászón, Csákváron is lehet hallani, amint fölordít éjszakánként, mert rátörnek a démonok.
– Ha szabad kérdeznem – mondta a Jóisten, miután leállította tizenötéves Opel Astráját a Kastély Óvoda előtt, majd betért a helyi búfelejtőbe –, mitől van úgy berezelve az uratok? Rájött, hogy

nem lesz örökéletű?
– Azt őnála sose lehet tudni – mondta az atyafi, és meghívta egy rundra a Jóistent.
Kibökték aztán, hogy mi ez a rémálmodás, Japánban beszélt róla a drága ember egy kiállítás megnyitóján. Innen tudjuk, hogy a minielnök visszatérő rémálma, de nemcsak neki, hanem az összes magyarnak is, hogy “egyszer megjelenik a Jóisten Magyarországon, megkérdez minket, mi végre vagyunk a világon, és ha mi nem tudunk válaszolni, kihúz minket a nagy könyvből, ahova a nemzetek vannak felírva.”
– Aha, szóval nem konteó – mondta a Jóisten, és fáradtan tette hozzá, ha neki ilyen hülye dumát írna a beszédírója, már régen magához szólította volna. – Nincs ilyen könyv, barátaim, ki az istennek van arra energiája, hogy nemzeteket strigulázzon. Mondjátok meg ennek a szerencsétlennek, hogy emiatt aztán végképp ne aggódjon, mert nem ez alapján döntöm el, hogy valaki bebocsátást nyerhet-e az országomba. Annyit kérek búcsúzóul, hogy toljátok meg az autómat, köhög az aksim, nem indul már rendesen a verda.
Tolták, taszigálták a roncsautót a felcsútiak, és félve nézdegéltek a stadion túloldalára, nem hallatszik-e a szokásos ordítás. Foszlányok szűrődtek csak ki a  házból, “vegyétek el a koszos színházaikat! tapossátok el a könyvkiadókat! szívjátok el végleg a levegőt a tetves liberátorok elől!” A kisvonat füttyögve sikoltott még az éjszakában, aztán visszamenekültek a vendégek a Vértes Büfébe a kályha mellé.
Érdekes módon ezen az estén még egy idegen állt meg a kocsma előtt, melynek falára nemrég a kutyapárt Mészáros-gúnyrajzot pingált, de aztán hamar lemeszelték. A sötét arcú fickó egy Bentley-ből szállt ki, húzta kicsit a lábát, nehézkesen járt. Szomjas lehetett, mert egyik pálinkát kérte a másik után, majd váratlanul felkiáltott, s úgy kapcsolódott be a beszélgetésbe, mintha csak évek óta itt élne.
– Azért álmodik hülyeségeket, mert mérhetetlenül éhes és túl sokat zabál – biccentett a fejével a falu fölső vége felé. – Kezdetben nyugdíjpénzt evett, aztán begyűrte a szájába az újságokat, fölzabálta a szakszervezeteket, megkajolta az egyetemet, megette a földet, a dohányboltokat, mindig tele kell tömnie a telhetetlen bendőjét. Mostanában bíróságokat fal fel, színházakat, könyvkiadókat tálalnak fel neki vacsorára, dagad, mint a hólyag, kavarog a mérhetetlenül nagy gyomrában a sok füstölt kolbász mellett a felfalt ország. De főleg Budapest, amelynek hűtlen népe fityiszt mutatott neki októberben. Elhittétek, pupákok, amikor a békülékeny arcát mutatta?
– Az előbb itt volt a Jóisten… – szólt közbe valaki, de a feketeruhás hamar letorkolta.
– Nem kell ezt mondani, tudok róla! Ne emlegessük fölöslegesen…
Utána már csak jelentéktelen ügyekről volt szó. Ki kit csalt meg, kit csapott be, hogy lehet bejutni vállalkozóként Hatvanpusztára, hogy kell megírni a vagyonnyilatkozatot, kinek mennyit kell adni azért, hogy hűséggel tartsa a pofáját.
– Mit csodálkoztok! – mondta a fekete képű fickó. – Itt voltam akkor is, amikor a gázszerelőtök egy húszéves Wartburggal járt, és a melósai szétdobálták a gázcsöveket a portákon, mert nem fizette ki őket a munkákért. A ti bajotok, ha most hajlongtok előtte.
Úgy tűnt el, olyan villámgyorsan, ahogyan jött. Ördögi sebességgel rohant át a falun, elviharzott az autópálya felé.
Volt még egy különös és emlékezetes jelenet, ami a falucskában történt. Egy hatalmasan nagybajszú egyén, a nevére már nem emlékezett senki, megállt a templom előtt, testőrök vették körül, azért jött, hogy megcsodálja a karácsonyi várakozásban a betlehemi istállót. Amikor végiglappogott a főhajón, a szentek szégyenlősen elfordították a fejüket (Ferenc, az utazók védőszentje állítólag azt kérdezte, mit keres ez itt), s riadalom támadt a jászol körül is, mert a pásztorokat beparancsolták egy külön karámba, és ki lett nekik adva, hogy nem kérdezhetnek. A birkákat összefogdosták, és azt mondták, nincs semmi keresnivalójuk a kisded körül, kivitték és sorsukra hagyták őket Kajászó mellett a pusztaságban. A jászolt gyorsan kicserélték VIP-szülőszobára, és Józsefnek, az ácsnak azt tanácsolták, ha lehet, most egy darabig ne mutatkozzon, mert az egyszerű szakmunkás nem számíthat támogatásra. Az anyát pedig arra kérték, ne célozgasson a méhen kívüli teherbe esésre, a családok évében vagyunk, rosszul adná ki magát a szentlélek emlegetése, más elgondolások vannak most a propagandaminisztériumban.
Mindent elintéztek, mindent a helyére tettek, amikor a nagybajszú – aki történelem- és tudatformálással foglalkozik – odahajolt a jászol fölé. A kisded a később megvakított szemtanúk elmondása szerint rémülten nézett rá. Majd éktelen sírásban tört ki.

Ilyen komplikációk foglalkoztattak az adventi időszak elején. Jöjjön az 50-es hét, készüljön az a bejgli serényen!

Forrás: ÚJNÉPSZABADSÁG