Tessék mondani: vajon odaadnák-e valakinek a kassza kulcsát, pláne az otthoni páncélszekrényét (már akinek egyáltalán van ilyen); szóval odaadnák-e valakinek, aki közismert hamiskártyás, játékfüggő, 19-re lapot kér – vagyis fölöslegesen kockáztat, néha cinkelt lapokkal játszik, és ezt még büszkén vállalja is? Ugye nem? Hiszen nem ment el a józan eszük.

Tudják, hogy a notórius kártyafüggő és hamiskártyás nem a megszokott módon játszik, menet közben átírja a saját szája íze vagy éppen a lapjárás szerint a szabályokat, a zsebébe rejtett három ászt a pakliban lévő négyből... Szóval minden, csak nem éppen megbízható partner a kártyaasztalnál. Őszintén: odaadnák ennek az embernek a képzeletbeli páncélszekrény kulcsát, hogy mostantól, mivel a nagy a baj, de tényleg nagyon nagy a baj, ugyan vigyázzon már kicsit a közös javainkra. Ugye hogy nem?

Hát valahogy így érezhették magukat az

ellenzék vezetői is, amikor befutott hozzájuk a kormány ultimátuma (hiszen az ilyet felkérésnek nehéz lenne nevezni) a rendkívüli és időkorlát nélküli rendeleti kormányzásról. Az ellenzék kezdeti dermedtsége, majd a riadalom alighanem érthető. Most tényleg nagy a baj, nemcsak az országban, de az egész világon is, sőt minden egyes magyar családot közvetlenül is érint a járvány okozta válság. Olyan helyzet alakult ki, amikor megjósolni sem tudjuk, hogy mi lesz itt nem hogy egy hónap, de egy hét múlva sem.

És ebben a helyzetben ki adna biankó csekket annak, aki nyíltan és vállaltan is koloncnak érzi a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok rendszerét, sőt idejét múlta ócskaságnak tartja azt, amit liberális demokráciának neveznek. Aki egy kicsit is ismeri a történelmet, nem tud szabadulni a párhuzamok riasztó örökségétől.

Emlékeznek a mondatra?

„Ne figyeljenek oda arra, amit mondok. Egyetlen dologra figyeljenek oda, arra, amit csinálok.”

Hardy Mihály (Klubrádió)