A döntéshozók miért nem tartották természetesnek megköszönni a szociális gondozóknak, házi ápolóknak, bentlakásos intézmények munkatársainak a munkáját, holott ez a 80 ezer ember tényleg éjt nappallá téve, nem egyszer a családot hátrahagyva dolgozott, hogy idős, beteg, fogyatékos vagy hajléktalan társaink ne szenvedjenek hiányt ellátásban, gondoskodásban, emberségben.

A válasz egyszerű: mert megtehetik.

Mert tudják, hogy nem tör ki lázadás, a szociális szakma nem megy az utcára. Sztrájkolni nem tudnak, ezt már lehetetlenné tették, más eszköz pedig nincs a kezükben. Most élénkebb a felháborodás a különbségtétel miatt, szakszervezeti levelek mennek miniszterhez, kormányfőhöz, gyermekvédelmisek vetkőznek bugyira, éhségsztrájkot hirdetnek egyetlen ebéd erejéig. Az indulatosabbak

állítólag útlezárásokon törik a fejüket. De a kormány nem téved, ha azt gondolja, nem lesz itt semmi komoly tiltakozás.

A politikusok hátradőlhetnek, hisz a társadalmi ellenállás tíz év alatt szétporladt, sem a felháborodott szakma, sem a velük szolidáris kívülállók nem töltik meg a Kossuth teret hetekre, hogy kikényszerítsék az elismerést a szociális ágazatnak. S amíg így van, elég a csendhez, ha miniszteriális nagyurak kicsit szemlesütve lebegtetik, hogy egyszer talán mégis lesz egy kis pénz az itt dolgozóknak. Mintha a naptár vezetné a döntéshozókat: júliusban az egészségügy ünnepel, ők kapjanak pénzt, a szociális szakma napja novemberben van, esetleg akkor ők jöhetnek. S mire kiderül, hogy mégsem, a maradék tiltakozó is elhallgat.

Forrás: N. Kósa Judit (Népszava)