Ezekben a tákolmányokban a 21. században a magyar fővárosban emberek élnek, és gyermekek születnek. Hogy piszkosak, esetleg büdösek? Ilyen körülmények között csodálni való? A mostani hatalom ezt úgy orvosolta, hogy a közelben lévő vízmű lakótelep civilizált területét bekeríttette, nehogy a hárosiak odamenjenek. Azzal, hogy a területet a hatóság nem vonta „belterületté” a maga részéről a problémát megoldottnak is véli. Az itt élő emberek a csepeli hatalom számára nem léteznek? 

Most vagy soha címmel tette közzé gondolatait a hárosi áldatlan helyzetről Horváth Gyula. Írását változtatás nélkül ajánljuk olvasóink és a kerület vezetőinek, továbbá a csepeli közélet valamennyi felelősen gondolkodó résztvevőjének figyelmébe:

Most vagy Soha! Ez a tragikus végkifejletet is jelentő kifejezés most a Csepel déli részén lévő Hárosnak szól! Mindenki láthatja, hogy a temetőtől Délre lévő terület elkülönülése, leszakadása az utóbbi időkben nagyobb fordulatra kapcsolt. Ezen a területen a spontaneitás, - a más helyen ilyen mértékben nem tapasztalható - társadalmi, és építészeti szabálykerülés tapasztalható. Félő, hogy kikerült az ellenőrzés alól!

A rendszerváltás előtt elsősorban mezőgazdasági területként (Bulgár kertészet, TSZ) megjelölt helyeken, a csepeli gyárak dolgozói kezdtek zártkerti földdarabokat bérelni, néha vásárolni. Végtelen zavaros körülmények között jöttek létre a tranzakciók, mert a tulajdonosi szerkezet igen nehezen volt kibogozható.  Ez a bizonytalanság aztán az alacsony árakban tükröződött, ami mágnesként vonzotta a föld közelségét igénylő, vagy rá kényszerülő embereket. A hatalom pedig szemet hunyt a szabálytalanságok felett, mert úgy tudta, hogy a szocializmus nagy tervszerű lakásépítési elképzelésében ez a terület egységes, nagy lakótelepként szerepel.

A rendszerváltás után azonban

az ellenőrizetlenségre épülő kezdeti hibákból építészeti, társadalmi bajok keletkeztek. Olyan bajok, melyek megoldása már a kezdetek kezdetén is jelentős politikai, és anyagi ráfordítást igényelt volna, ezért minden vezetői garnitúra megkerülte ennek az egyre szövevényesedő ügynek a kezelését.

A szükséges intézkedések kezdeti elmaradása következtében, a későbbi beavatkozás egyre nagyobb nehézségeket okozott, és egyre nagyobb ember csoportokat érintett volna igen hátrányosan. Itt az ezredforduló után már nem a hobby-kertek virítottak, hanem a panelekből kiköltözött egyre idősebb generációk állandó hajlékai, és a rendszer kárvallott nincstelenjeinek, az ország kivetettjeinek viskói. Olyan helyeken, ahol az ehhez szükséges infrastruktúra egyáltalán nincs, - vagy csak kicsiny részében - van jelen. Magyarul; fordítottjára állt a rendszer. Nem a törvények, rendeletek szabályozták az építést, és az emberi település kialakítását, hanem a spontán letelepedést követte (ahol követte) a legalapvetőbb közmű ellátottság.

Itt nem volt ide vonatkozó szabályozási terv, nem voltak megfelelően kiszabályozott utak. Ebből adódóan a víz, villany, csatorna ellátás is a spontán építéseket követte. Ezen a hatalmas területen nincs egyetlen olyan emberi közösségi létesítmény sem, ami az emberi lét alapvető követelménye. Nincsenek iskolák, óvodák, orvosi rendelők, gyógyszertárak, posták, és lehetne sorolni a hiányosságokat.

De miért ez tűnne fel az itt áthaladó embernek, amikor a volt Hárosi Iskolával /amit már sok évtizede megszüntettek/ szemben lévő közkútnál hatalmas műanyag kannákkal állnak sorban felnőttek, és gyerekek, hogy hazavigyék a napi szükségletre való innivalót? Miért a poros, kanyargós, - mentők, tűzoltók, közmű cégek teherautói által nem járható, sokszor névtelen - utak tűnnének fel, amikor egyre másra nőnek ki a földből, a bádogból, hulladékból, kátrányból létrehozott tákolmányok?

És miért ez tűnne fel, mikor itt a halmozott szabálytalanságok következtében emberi (sőt gyermek) életek is megsemmisültek már? 

Ezekben a tákolmányokban a 21. században a magyar fővárosban emberek élnek, és gyermekek születnek. Hogy piszkosak, esetleg büdösek? Ilyen körülmények között csodálnivaló? A mostani hatalom ezt úgy orvosolta, hogy a közelben lévő vízmű lakótelep civilizált területét bekeríttette, nehogy a hárosiak odamenjenek.

Azzal, hogy a területet a hatóság nem vonta „belterületté” a maga részéről a problémát megoldottnak is véli. Az itt élő emberek a csepeli hatalom számára nem léteznek?  Nem véletlenül nagyon erős a gyanú, hogy a kerületi szavazói létszámnak az utóbbi évtizedben tapasztalható csökkenése talán ebből is eredhet.

Ez így tovább nem mehet! Mielőtt valami nagy megrázkódtatás rá nem kényszerít, intézkedni kell. Nem csak a vezetést elnyerőknek, hanem az ellenzéknek is! Nem csak a csepelieknek, hanem az országnak is! A megoldás elvei: 1, az emberiesség, 2, az igazságosság, és 3, a mindenkire érvényes jobbítás szándék kell, hogy legyen.

A módszereknek pedig - 1, az ott lakók, belátására és bevonására, 2, a problémák felmérése után a megoldás fokozatosságára, és 3, a megvalósításhoz elengedhetetlen állami, és fővárosi támogatásra - kell épülnie.

 Reménykeltő, hogy az EU hatalmas pénzügyi válságkezelő csomagja elérhető, és talán itt is felhasználhatóvá válik.

HORVÁTH GYULA

Forrás: a szerző Facebook oldala