Jöjj el hát végrehazánk, világunk nyugtalan tájaiba
egyszerű, derűs, mindennapi béke...
Jöjj el és lépj be kavargó városainkba,
s szép tiszta, élő jeleket írva
hegyeink goromba teraszaira és vizeinkre,
erdőktől és mezőktől illatos, tarka
kis falvainkat se kerüld el,
de ha azt akarod, hogy az ember
igazán megbékéljen az éggel s a földdel,
ne csak nagy, szilaj indulataink lángjaira
és iszonyú, pusztító fegyvereinkre szólj rá
csitító erejű bölcs szavaiddal,
de lépd át szeretettel
békétlenül zörgő kis otthonaink
küszöbét is,
- és intsd le, zabolázd meg
apró, acsargó állati ösztöneinket,
a vak düh folyton nyelvünkre rohanó,
ugató mérges szavait, korcs ebeit is,
s ha össze-összekoccanó poharainkban
buta kis háborúkat kavarnánk,
vedd ki kezeinkből a kést,
s megszegve véle kenyerünket
írj napsütést, friss, felszabadult nevetést
a szívünkre, a szemünkre, a szánkra,
s mi megértve jóságod erejét,
aranyként olvadó, jóízű mézet
csurgatva kesernyés, fanyar teánkba,
a teremtő emberi munka és élet
nevében megcsókoljuk kedveseinket,
és csendesen, szépen megkérünk
Téged,
hogy tedd dússá és áldd meg
asztalainkat és szelíden lobogó tüzeinket,
s ne hagyj el soha minket!...
***********************************************
Életszomj I.-II. kötetből (1999.)
