Régen igyekeztek egy kicsit titokban tartani és szégyellni azt, hogy a közpénz miként veszti el azt a jellegét, hogy iskola, kórház, út legyen belőle. Ma már büszkeség tárgya ez, hogy elvittük az Andrássy utat, a Balatont, néhány erőművet, bankot, a szállodákat, és jónéhány megyét. Bocs, így jártatok. Mert hagytátok. Talán az egyesülő ellenzék egyik első közös javaslata lehetne, mit lehet tenni mindezen igazságtalanságok ellen. Szerintem jót tenne a szavazási kedvnek, ha látnánk: nem hagyják, hogy így maradjon...

Mint az közismert, valamikor a távoli múltban a kényúr azt bökte oda tettestársainak: Ne mi nyerjük a legtöbbet.

Mármint egy pályázaton, ahol állami pénzeket osztogattak valamiféle mezőgazdasági tevékenységet támogatandó, a családhoz közelálló vállalkozásnak.

Kényesebb demokráciákban talán lett volna aki megjegyzi, mégsem helyes, ha a miniszterelnök, aki először is előnyben van az információk tekintetében, tehát pontosan látja, hol milyen pénzcsapok nyílnak meg, másrészt mégiscsak a végrehajtó hatalom feje, elviszi a második díjat. Valószínűleg, ha éppen demokrácia működik valahol, az illető politikai karrierje itt véget is ér. Aztán gazdálkodhat a szőlőjén, és reménykedhet, hogy jut majd neki támogatás, éppen úgy, mint bárki másnak.

Ám a kórus már akkor fölharsant, jól fizetett, harsány és trágár kórus, hogy ez a legkitűnőbb, a legszerényebb a legdrágább ember, hogy

nem ő akarja a legtöbbet, amikor akarhatja is.

Ezek után következett egy kis szünet.

De csak picike, mert jó barátja és pártjának pénztárosa már a szocialista szabaddemokrata időkben bedolgozta magát a pénzcsapok mellé és a hírek szerint szépen jött is már akkor a közpénz a – fogalmazzunk perképesen – Fidesz-vezér közelébe. Az egyszerű támogatók egy részének ez el sem jutott a tudatáig, a másik csak legyintett rá azzal, hogy de hisz ez mond lop. A mamelukok hada meg várta, hogy végre rákerüljön a sor.

Aztán ennek a régi párttársnak egyszer csak elege lett, kidobták hát mindenhonnan. Ma már épphogy csak néha figyelmeztetni kell, meg ne merjen szólalni – alig párszáz millióba kerül ez nekünk.

A felséges vagyont meg rábízták például olyan tökkelütöttre, aki ugyan jobb üzletember, mint Zuckerberg, de ha föl kellene sorolni a hét törpe nevét vagy bankjai, gyárai, erőművei, földje, cégei nevét és címét, valószínűleg az első harmadnál megakadna. Nem is nagyon érdemes megtanulnia, ő is tudja, mennyire az övé.

De nézzünk a fejlődésre egy másik példát. Orbán lánya még úgy járt egy méregdrága svájci elitegyetemre, hogy minden valószínűség szerint a kedves család fizette a tandíjat, még ha tudjuk is, milyen pénzből.

Fiúgyermeke azonban a világ egyik legelitebb katonai iskolájára Angliába úgy került be, hogy a tandíjat a magyar állam állta. Ez a tandíj egy magyarországi átlagos tanár 15 évi fizetésének felel meg – persze van akinek ez csak aprópénz. Hiszen milliárdokat szedett már ki a közösből. De attól, hogy valaki milliárdos lett a máséból, még tudhatja, le kell minden fillérért hajolni. A negyvenmillió ugyan csak egy fillér, más kérdés a lehetőség – mert attól, hogy van negyven milliód, még nem vesznek fel egy ilyen helyre. Megkönnyíti a bejutást, ha az apuka minisztere jelöl.

Más útjai is vannak a fejlődésnek. Eleinte ne mi kapjuk a legtöbbet, aztán a párt pénztárnokára bízzuk magunkat, majd a szomszédos gázszerelő veheti nevére a vagyont. Ám a minap a fejedelmi vej kapott 215 millió forintot valami EU-s alapból. Mégiscsak jár valami zsebpénz a gyereknek közvetlenül is.

Míg eleinte a sutyiban eladott székház árából vettünk céget apukának, aki azóta is felárral áruja a cuccot állami beruházásoknak, ma már toljuk oda az EU-s pénzt a kedves rokonoknak.

Régen igyekeztek egy kicsit titokban tartani és szégyellni azt, hogy a közpénz miként veszti el azt a jellegét, hogy iskola, kórház, út legyen belőle. Ma már büszkeség tárgya ez, hogy elvittük az Andrássy utat, a Balatont, néhány erőművet, bankot, a szállodákat, és jónéhány megyét.

Bocs, így jártatok. Mert hagytátok.

Talán az egyesülő ellenzék egyik első közös javaslata lehetne, mit lehet tenni mindezen igazságtalanságok ellen. Szerintem jót tenne a szavazási kedvnek, ha látnánk: nem hagyják, hogy így maradjon.

Dési János (Klubrádió)